Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-27

1793 Az Országgyűlés 27. ülése, 1984. április 13-án, pénteken 1794 és az ünnepnapokat is magában foglaló tevékenységet. Alapvető fontosságúnak tar.tom, az elmondottak alapján, hogy a mezőgazdasági felsőfokú képzésben az állattenyésztők képzése egyetemi szintű legyen. Ezt annak tudatában mondom, mivel tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen jellegű képzésnek az általános mellett számos speciális feltételnek meg kell felelnie. Ilyenek többek között: rendelkezni kell az alapozó képzés minden területén megfelelő tárgyi és személyi feltételekkel; rendelkezni kell az állattenyésztés minden fontos ágazatában több magasan kvalifikált oktatóval, kutatóval; rendelkezni kell korszerű kísérleti létesítményekkel az oktatás, a kutatás és azok gyakorlati alkalmazhatósága érdekében. Nélkülözhetetlen a termelővállalatokkal való széles körű kapcsolati rendszer fenntartása. Végül, de nem utolsósorban mivel a fejlődés a mezőgazdaság elengedhetetlen feltétele, a végzett állattenyésztési szakemberek rendszeres továbbképzésre is fel kell hogy készüljenek. Magam is somogyi vagyok, tíz éve végeztem a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolán. Azóta is mint üzemi vezető kötődöm az intézethez. Ismerem a főiskola helyzetét, az oktatásban, a kutatásban elért eredményeit. Személyes meggyőződésem, hogy egyetemi végzettségű állattenyésztési irányítókra szükség van. Ügy gondolom, hogy mindazok a feltételek, melyek ehhez szükségesek, a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolán biztosítottak. (Taps.) ELNÖK: Sztrapák Ferenc képviselőtársunk felszólalása következik. SZTRAPÁK FERENC: Tisztelt Parlamenti ülés! Vállalom az elfogultság vádját is, amikor azt mondom, hogy részben már a jelenünk, de még inkább a holnapunk legfontosabb kérdését tűzte napirendre az Országgyűlés. Hiszen „sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb" — írta a görög drámák egyik mestere, Szophoklész. És most, több mint kétezer év elteltével új, közösségi, alkotóképes embert szeretnénk nevelni. Üdvözlöm azt, hogy ebben a munkában változatos iskolai formákra lesz mód, csökkennek a fölösleges központi kötöttségek. És szeretném hinni azt is, hogy nem kell hivatalos dörgedelmek közt tantervszegőnek minősülnie annak, aki másképpen tanít. Hiszen a lényeg az, hogy jól tanítson. Mintha csak az ország felszabadulási lendületében dolgozó Ilku Pál gondolatai támadnának fel újra arról, hogy (idézem): ,,Tudás nélkül nincs igazi szabadság." És ezzel együtt tudta, «hirdette azt is, hogy a szabadságot a nevelési rendszerben is meg kell teremteni. Ez a kiindulópont, és jórészt a jövő. A jelenről viszont — és több helvről is — rossz hírem van, amit a sajtó munkásaként is el kell, hogy mondjak. Itt, a Parlament könyvtárában olvastam egy összesítésben azt, hogy generációk nőnek fel igénytelen körülmények között és ez a hiány a szokásaikba, életvitelükbe ivódik. A zsúfolt iskolák művelődésre, sportra, közösségi életre alkalmatlanok. A kulturális létesítmények minimumát is nélkülöző új lakótelepek is ebbe az irányba hatnak. Igen. Akkora történelmi hátránnyal indul a legtöbb tájegység, hogy megfeszülhet az igyekezettől sok ember és mégis lassabban változik a helyzet, mint ahogy azt szeretnénk. A Homokhátság valóságában meg is győződtem róla, hogy csak a gerincferdülés veszélyét vállalva lehet egyenlő esélyekhez juttatni a gyerekeket abban a fülöpházi szükségtanteremben, ahol a faltól a tábláig ér-nek a padsorok. És folytatva: nem lehet igazi továbbtanulási esélyazonosságról beszélni abban a „hírős városbán", Kecskeméten, amely az ország települései között a kilencedik helyet foglalja el, de a tízezer lakosra jutó középiskolai oktatótermek számát tekintve a 79. helyen áll. És ezért sok olyan lehetőséget mulaszt el, amely pótolhatatlan az országnak. Egy — legalább tizenkét tantermes — középfokú tanintézet, egészségügyi szakközépiskola felépítésének a szükségességét nem vonja kétségbe senki. Megnyugtató rendezést érdemel az egykor Petőfit és Jókait nevelő százezer lakosú város és az ennél is nagyobb vonzáskörzet továbbtanulóinak a sorsa. Igen, legyen lehetőség kiválni. Ahogy többször elhangzott, legyen mód a tehetséggondozásra, de ez ugyanakkor igazságos legyen! A kiválasztódást a képességek határozhassák meg! A teljességhez tovább kell enyhíteni a hátrányokat. Néha egyébként nem is a tanyai vagy kisiskolás diák van hátrányban, hanem az a társa, akit túlzsúfolt városi, vagy nagyközségi iskolába körzetesítették, amelyik akkora, hogy az igazgató nem is ismeri név szerint mindegyik kollégáját. Az ország egyik megmaradt egytanítós osztatlan általános iskolájában, Orgovány—Kargalán a kicsöngetés után kertészkedhetnek a tanulók, a fiúk szakköri foglalkozáson — ahogy mondom —, még pelenkázni is tanulnak, az egyenjogúság nevében. De azt a vetítőgépet is hozzáértőén kezelik a közművelődési rendezvényeken, amelyhez másutt csak pénzért nyúl a mozigépész. Az érdemjegyek mögött nem kevesebb a tudás, mint amennyinek lennie kell, hála elsősorban, természetesen a nevelőnek, az igazán komplex tanításnak és a segítséget adó feladatlapos magnetofonvezérlésű oktatásnak, amelyet sikerrel alkalmaz a pedagógus. A legfontosabb persze, mégiscsak az, hogy milyen osztályzatot ír az ember ellenőrzőfüzetébe vagy indexébe maga az élet. És ez bizony nem föltétlenül és egyáltalán nem mindig esik egybe az iskolai osztályzatokkal. Nem tükröződik megfelelően, ha valaki az átlagosnál például önállóbb, vagy épp a gyakorlati manuális képességei a kiválóak. Az élet sokszor másképe ellenőriz, értékel és alighanem az iskolának kell az élethez igazodnia. Ezért általános érvényű az, amit az előterjesztés is megfogalmazott, nevezetesen, hogy a műveltség, a magatartási és közösségi kultúra fontos eleme, a munkakultúra. Vagyis: nemcsak a felsőoktatás, hanem az oktatás szerves része a munkára nevelés. Üdvözlöm a pedagógia jövőjének azt az útját, amelyen folyamatosan fejleszthető tudást szerezhetnek a fiatalok. A munkavégző, problémamegoldó képesség kialakításához a korszerű ipari és mezőgazdasági környezetben egyre in-