Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-26

1745 Az Országgyűlés 26. ülése, 1984. április 12-én, csütörtökön 1746 ség és gyakran rosszabb a nevelhetőség is. És az a jó, ahol van gyógypedagógiai tagozat, is­kola. Talán mondanom sem kell, hogy általában nem a legújabb iskolai épületben, nem a legjobb oktatási körülmények között működik az illető település kisegítő iskolája. És a falvakban, ahol nincs kisegítő iskola, ott nincsenek fogyatékos gyermekek? Természetesen vannak sokkal ne­hezebb körülmények között, mert ott már óvodás korban sem volt közösségben a sérült gyermek, részint nincs kisegítő tagozatú óvoda, az a né­hány iskolás^korú szellemi fogyatékos gyermek vagy a tanítás után, vagy ritkán, megtűrtként, az általános iskolásokkal együtt tanul, vagy heti 6 órás korrepetálásban részesül, de ez nem gyógypedagógus által történik. Az elérhető ered­mény természetesen sokkal rosszabb. A jelenleginél sokkal több speciális nevelő­otthonra lenne szükség, hogy a zsúfoltság csök­kenjen, hogy azok a gyermekek, akik a helyi ki­segítő tagozat hiánya, vagy az ingerszegény csa­ládi környezet következtében nem kapják meg azt a képzést, amire szükségük van, ne kerülje­nek hátrányos helyzetbe. Talán megoldás lehet­ne a jelenlegi körzeti kisegítő iskolákhoz helyen­ként kollégiumot kapcsolni, vagy a már meglevő kollégiumokban néhány kisegítős gyermeket is elhelyezni, esetleg a jelenlegi demográfiai hul­lámvölgy következtében fölöslegessé váló épü­letek ilyen célra való felhasználásával. További megoldatlan probléma a kisegítő iskolát végzettek utógondozása és az úgyneve­zett továbbképző tagozatok létesítése. Történtek erre már jó kezdeményezések, ezekről azonban a sajtóhan is kuriózumként szoktak beszámolni. Valójában országosan nincs megoldva ez a kér­dés, a vállalatok nem érdekeltek abban — és ez nyilvánvalóan elsősorban nem is gazdasági kér­dés —, hogy a kisegítő iskolát, vagy a dolgozók iskolájának hetedik-nyolcadik osztályát végzet­tek részére szakmunkásképzést sürgessenek, in­dítsanak, pedig ezek között a gyermekek között is van jól képezhető, legfeljebb csak később, lassab­ban képezhető, ügyes kezű gyermek. Népgazda­ságunk felvirágoztatása szempontjából természe­tesen ezeknek a gyermekeknek a munkája nem lesz meghatározó, de igenis szükség van rá. A gyermekeknek azonban létfontosságú, hogy ne felesleges eltartott, hanem aktív kereső szemé­lyekként tekintsenek rájuk. Az érzékszervi fogyatékosok, vakok, süke­tek ellátása országosan megszervezett — miután ez a terület munkámtól távolabb van — erről nem is kívánok érdemben szólni. Legfeljebb annyi a megjegyzésem, hogy a területi beiskolá­zások szerint elég messzire kerül a gyermek és ezért újabban elég költségesen tudják a szülők gyermekeiket meglátogatni, pedig itt a kapcso­lattartás, a látogatásuk nagyon fontos. Egyre nő a különböző jellegű és súlyosságú beszédzavarban szenvedő gyermekek száma is. Logopédus azonban csak nagyobb városokban van, és általában nagyon is túlterheltek. De a beszédzavar kezelése nem egyszeri feladat, mint például egy szemüveg felírása — hosszú ideig tartó, rendszeres foglalkozást igényel. De me­lyik szülő tudja — mondjuk — harminc kilomé­ter távolságból hetente gyermekét logopédushoz vinni? Melyik munkahely — ha még oly toleráns is — viseli el a szülő rendszeres távollétét? Nem beszélve az utazási költségekről, amelyeket az SZTK nem térít meg! Lehet, hogy illúzió, de re­mélem, mégsem pusztába kiáltott szó, hogy a jelenleginél sokkal méltányosabb fizetés mel­lett a logopédus menjen ki a községekbe, járja azokat sorba, végezze helyben a kezelést. Az ál­lamháztartásnak ez ugyan másik zsebéből kerül­ne kifizetésre, de összehasonlíthatatlanul keve­sebbe kerülne, mint a jelenlegi félmegoldás. Még ennyire sem megoldott a mozgássérült gyermekek rehabilitációja, nem az iskolai gyógy­tornára gondolok. Itt sokszor arról van szó, hogy a gyermek önálló mozgásra, öltözésre, evésre sem képes. Nem tud kanalat, ceruzát fogni. A je­lenlegi gyógypedagógusképzés tematikájából a mozgásrehabilitáció hiányzik. A gyógytornászok száma pedig még az egészségügyi intézmények számára sem elegendő, főleg vidéken nem. Le­gyünk őszinték: tartós, szakszerű mozgásterá­piát, gyógytornát az a szülő tud biztosítani, aki ezt anyagilag meg tudja teremteni. Az előttünk levő előterjesztésnek nem témá­ja a gyermek- és ifjúságvédelem. Mégsem hagy­hatom ki sajátos vetülete miatt. Egyre nő — sajnos — a magatartászavarokkal, különböző lelki sérülésekkel, súlyos beilleszkedési zavarok­kal küszködő gyermekek és serdülők száma, — és sajnos — ezek a gyermekek képezik a későbbi deviáns, alkoholista, bűnöző felnőttek potenciá­lis alapját. A magatartászavar, szipózás tabletta­bevételtől, kézrátevéstől, magától gyógyulni nem fog. Hosszú, türelmes, pszichopedagógiai foglal­kozás szükséges ezeknél a gyerekeknél, de fá­radt, túlóráktól és egyéb elfoglaltságokkal túl­terhelt pedagógus legfeljebb tanít, de véges ener­giája miatt már aligha tud nevelni. És néhány renitens, súlyosan problémás gyermek már ve­szélyezteti az osztályban a jó pedagógiai mun­kát, megindul a harc az áthelyezésért, akár a ki­segítő iskolába is, pedig a gyermek nem is szel­lemi fogyatékos. Hosszú ideig szemérmesen hallgattunk mi, egészségügyiek is, az egyre jobban terjedő ká­bítószer-fogyasztásról. Ma már bűn lenne ezt tenni tovább. De a szorosan vett orvosi képzésen túl egyéb problémát is fölvet ez. Dióhéjban a krimi: az egészségügyi szervek tudomást sze­reztek néhány éve a szerves oldószerek halluci­nogén hatásáról. A pedagógusokkal ismertették ezt, a pedagógus a gyerekeket tájékoztatta. Az eredmény: még a nap folyamán elfogyott a vá­rosból az összes Technocol ragasztó. Más: szi­pós fiatalkorút társai orvoshoz visznek, súlyos állapotban. A gyermek ijedtében mindent el­mond az orvosnak, hogy hol, kikkel szokott szi­pózni. Az orvos jelenti a gyámügynek, Néhány nap múlva a fiatalkorú otthonában megjelenő pedagógus és gyámügyes azon meditálhat, hogy melyik szülő józanabb, legalább annyira, hogy fel tudja fogni, mi történt gyermekével. Az or­vos jelenti a rendőrségnek is az esetet. A rend­őrség átír az Egészségügyi Osztálynak, amely azután javasolja a fiatalkorú orvosi kezelését, esetleg éppen az előbbi orvosnál, ennél többet sajnos, jelenleg nem nagyon tehet. Ismerem és tisztelem a megyei Nevelési Ta-

Next

/
Oldalképek
Tartalom