Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-3

145 Az Országgyűlés 3. ülése, 1980 más fontos poszton folytatják a munkát, általunk tisztelt, becsült emiberek és közreműködésükre, segítségükre, tudásukra, tenniakarásukra a jövőben is számítunk. Engedjék meg ezek után, hogy visszatérjek néhány általános kérdésre, és bocsássanak meg, ha elkerülhetetlenül ismételek. Az első, amiről röviden szólni szeretnék, az helyzetünk értékelése, pontosabban az a kérdés, hogy az eredmények vagy a gondok vannak-e túlsúlyban? Több felszólalóval egyetértve, nekem is az a véleményem, hogy építőmunkánkat történelmi távlatban nézve, vitathatatlanul az eredmények túlsúlya a jellemző. Ez még az utóbbi, egyébként joggal nehéznek minősített évekre is igaz. Gondoljunk arra, hogy országunkban teljes a létbiztonság. A mostani nehéz időszakban is volt fejlődés, az adott körülmények között is sikerült megőrizni elért vívmányainkat. Ezt sok gazdaságilag fejlettebb ország sem volt képes így biztosítani. Erről, ahogy Kádár elvtárs szólt, nem szabad megfeledkeznünk még akkor sem, ha most elsősorban a gondok, a feladatok foglalkoztatnak bennünket. A második kérdés: hogyan minősítsük programunkat? Vajon a stagnálás vagy a fejlődés programja-e? A mü viszonyaink között az elmúlt évtizedekben megszoktuk a gyors növekedési ütemet. Ebből a nézőpontból a most vállalható évi 3 százalékos növekedési átlag valóiban szerénynek tűnhet. De — nem mentegetőzésként mondom —, ez sem szégyellnivaló. Aki a világgazdaság mai helyzetét, kilátásait ismeri, az tudja, hogy ilyen növekedésnek a világ sok országában komoly rangja van. Továbbá azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a lassúbb mennyiségi növekedés időszaka sem a kivárás, hanem a cselekvés időszaka. Közben olyan minőségű változásokat kell végrehajtanunk — amint erről már szóltam — amelyek a korábbinál nem kisebb tudást, nem kevesebb erőfeszítést igényelnek, hanem nagyobbat és többet. A következő, amivel foglalkozni szeretnék: miért a iminőség és nem a mennyiség került az első helyre? Kénytelen vagyok ismét a megváltozott világgazdasági helyzetre hivatkozni — és annak az intelemnek ellenére, amit Kádár elvtárs ezúttal is elmondott — hivatkozni a cserearányokra. De ígéretet teszek arra, hogy nem fogok rá gyakran és sokszor hivatkozni. A kezemben van egy ENSZ-statisztika — nem a saját Statisztikai Hivatalunknak a terméke —, amely szerint az európai országok között sajnos elég előkelő helyen vagyunk, hogy ne mondjam az első helyen, ha egy főre számítjuk a világgazdasági árváltozás miatti veszteségeket. Mai problémáinknak ez — minden gyengeségünk elismerése mellett is — mégiscsak egy fontos oka, ma is létező és ható forrása. A hiány, amely mennyiségi, strukturális eredetű, amit csupán a mennyiségi növekedéssel nem, hanem elsősorban, sőt némi túlzással azt is mondhatom, hogy kizárólag csak minőségi változással tudunk ellensúlyozni. Nem is akárhol kell ellensúlyozni, hanem a világpiacon! Pap elvtársra hivatkozom: a világpiacon nem a kormány határozata szerint értékelik a minőséget, hanem annál keményebb és objektívebb esz7 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ szeptember 26-án, pénteken 146 közökkel méretnek meg az áruk, amikkel a piacon megjelenünk. A következő kérdés, van-e programunknak realitása és vannak-e tartalékaink? Igen, programunknak van realitása, gazdaságunk alapjai szilárdak, ez nem jelszó, hanem ellenőrizhető valóság. Ami a tartalékokat illeti, a legnagyobb tartalékunk az emberi képességekben van. Mi azt szoktuk mondani, hogy a természet nem kényeztet el bennünket, ez tényleg így van, bár talán a természeti forrásokból is valamivel többünk van, mint amennyit hasznosítunk. De a mi igazi kincsünk, amivel a természet okozta „hiányt" pótolni tudjuk, az a tudás, az emberi képesség, népünknek tehetsége. Mélységes meggyőződésem, és hiszem, hogy meg van a kellő akaratunk is ahhoz, hogy ezt a kiapadhatatlan erőforrást jobban hasznosítsuk. Erről győzött meg a mostani ülésszak vitája is. Vannak anyagi tartalékaink is. Nies elvtárs és mások számos szemléletes példát hoztak erre. Ha megengedig, szeretném ezt a sort megtoldani. Egy munkaóra most is 60 percből áll, ímint tíz évvel ezelőtt. A munkaidőalap-veszteségek nagyjából most is olyan arányúak, mint tíz évvel ezelőtt. Akkor mi változott? Egy dolog. Az, hogy a mai munkaóra kétszer annyit ér, mint a tíz évvel ezelőtti. Az én logikám szerint ebből az következik, hogy a tartalékokat nem kimerítettük, hanem tovább halmoztuk. A tartalékok nem kisebbek, hanem nagyobbak lettek. Vannak más anyagi tartalékaink is. Drágán építkezünk és itt önkritikusan meg kell mondani, hogy ma gyorsabban és jobban igazodnak a változott helyzethez a tanácsok. Ábrahám elvtárs a megmondhatója, hogy van néhány olyan példa, többek között Pest megyében és másutt, amik a kormány számára is figyelemreméltóak. Azért nálunk is történt valami, Ábrahám elvtárs személyesen megnézett néhány építkezést, lelkesedett — azt hiszem kitüntetést is kapott valaki —, aminek én persze örülök. Még sokkal jobban örülnék azonban, ha szériában gyártanánk azokat a terveket, esetleg típusterveket, amelyek ésszerű, racionális megoldást tesznek lehetővé, nemcsak az iskolák építésénél, hanem a lakásépítésiben, a közintézmények építésében és amelyek ugyanúgy esztétikusak, ugyanúgy megfelelnek az alapvető funkciójuknak, mint a ma még sokhelyütt drágán tervezett, így meg sem építhető intézmények. Azért nem építhetjük meg ezeket, mert nincs rá pénzünk. Az olcsóbbra előbb és inkább lenne pénzünk. Mik a legfőbb feltételei programunk végrehajtásának? Erről sok szó esett, részletezni nem óhajtom. Mindenekelőtt és elsősorban annak a politikai egységnek a fenntartása és erősítése, amely a fő célnak, a szocialista társadalom építése ügyének a legfőbb támogatója. A szocialista demokrácia fejlesztése, amely még nyitottabbra tárja a kaput a tehetségek, a dolgozni akaró, a dolgozni tudó, az alkotni akaró, az alkotni tudó emberek, a fiatalok előtt. Az igényesség, a társadalmi önkontroll és ugyanakkor egy kicsit kevesebb szemérimesség a roszszul dolgozókkal szemben. Segítsünk nekik, 2_