Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-18

1141 . Az országgyűlés 18. ülése, 1982 réteg, amelynek saját élményei voltak a fizikai munkáról. A munkás és paraszti család háttér sem jelenti ma már azt a fiataloknak, amit néhány évtizeddel korábban, amikor kényszerből, vagy kíváncsiságból, vagy éppen a szakma megszerettetése céljából gyermekkorunkban megismerték, megtanulták tisztelni és szeretni a fizikai munkát. Megállapítható, hogy a felsőoktatási intézményeink jelenlegi tantervei nem pótolják ezt a hiányt a fizikai munka megismertetését és megszerettetését illetően, amely pedig különösen a leendő műszaki és agrárértelmiség esetében nemcsak szemléleti torzuláshoz, hanem a fizikai munka gyakorlati élménye nélküli műszaki értelmiségi generáció kialakulásához vezet és irányítási problémákat is okozhat. A jelenlegi tantervekben a gyakorlati képzés egyetlen célja az elméleti anyag jobb elsajátításának alátámasztása, laboratóriumi gyakorlatok, üzemi szemlék stb. formájában. Nem késztetik a hallgatóságot a választott munkájukhoz kapcsolódó tényleges fizikai munka jellemzőinek, a fizikai megterhelésnek, az állóképességnek, a munka egyhangúságának a kipróbálására. A fizikai munkával kapcsolatos saját élmények megszerzését azonban nemcsak a tantervek, hanem sok esetben felnőtt társadalmunk szemlélete is gátolja. A kérdés rendkívül összetett és bonyolult voltára legyen szabad saját tapasztalatból egy példát hoznom. Főiskolánkon az előbbi gondolatok alapján gyakorlati oktatási reformot kezdeményeztünk és kaptunk végrehajtására engedélyt főhatóságunktól, a MÉMtől. Ennek lényege az volt, hogy az első két félév gyakorlatát tömbösítve hat hét alatt valósítottuk meg a mezőgazdasági üzemek állattenyésztési telepeivel együttműködve úgy, hogy hallgatóink tényleges fizikai munkát végeztek, az esetek egy részében helyettesítve az ugyanarra az időtartamra szabadságolt fizikai dolgozók egy részét. A gyakorlat befejeztével hallgatóink, tanáraink, a mezőgazdasági üzemek vezetői és fizikai dolgozói részvételével közös értékelést tartottunk, amelynek számottartó néhány következtetését szeretném elmondani. Dicséretére legyen mondva fiatalságunknak, hogy a hallgatók között egy sem akadt, pedig azt aláírás nélküli kérdőívekkel is ellenőriztük, aki ne értett volna egyet a gyakorlatok ilyen értelmű átalakításával. Többen meghatódva számoltak be arról, hogy az oktatóként beosztott fizikai munkások, szakmunkások többsége milyen szeretettel fogadta őket nemcsak a munkahelyen, hanem emberként is, úgyannyira, hogy többüket hívták meg falusi lakodalmakra, búcsúkra stb. A legelgondolkodtatóbb azonban egyik hallgatónő véleménye volt, aki ugyancsak egyetértett a gyakorlati oktatás új rendjével, de arról panaszkodott, hogy meg kellett küzdenie az idősebb munkásokkal a seprűért, mert — mondták neki — nem nézzük talán el, hogy egy tanult fiatal lány söpörje ki az istállót. Pedig talán nem is kell külön bizonyítanom, hogy az állattenyésztésben nem az istállósöprés a legnehezebb munka. Ügy vélem, ebben a megnyildecember 16-án, csütörtökön 1142 vánulásban az tükröződik, hogy felnőtt társadalmunk egy része még napjainkban is lebecsüli és alacsonyabb rendűnek tartja a fizikai munkát. Ez természetesen hat a fiatal generáció szemléletére is. E szemléletért sokszor a fiatalságot teszik egyértelműen felelőssé, holott a fiatalok éppen a felnőttek eltorzult életfelfogását valósítják meg. Felvetődik a kérdés: vajon ifjúságunk nevelésében nem lenne-e szükség a fizikai munka szerepét egyéb vonatkozásban átgondolni? Napjainkban a felvételi vizsgák során a kiválogatás alapja az elméleti tárgyak minél magasabb azokból a tantárgyakból, amelyeket éppen a felsőoktatási intézményekben kellene megtanítani. A felvételiztető bizottságnak úgyszólván semmi lehetősége nincs arra, hogy a rátermettséget, a szakmaszeretetet, a szakmai elkötelezettséget elbírálja. Pedig e tulajdonságok döntőek, főleg a műszaki értelmiség körében. Ezek hiánya esetén nem kell csodálkozni, ha olyan sok a szakmájának hátat fordító, és ezzel a társadalomnak és önmagának is súlyos kárt okozó fiatal. Szakmaszeretetet, rátermettséget, szakmai elkötelezettséget mérni és a felsőoktatási intézményekben a felvétel alapjául tenni rendkívül nehéz. Ennek módját nálunk éppen úgy nem sikerült mindezideig megtalálni, mint külföldön. De akkor legalább miért nem tesszük meg azt nálunk is, a munka társadalmában, amit a nyugat-európai tőkés országok legtöbbje megtesz, hogy fél-, egyéves szakirányú fizikai munka után veszik fel a hallgatókat a műszaki agráregyetemekre és főiskolákra. Ez a gyakorlatban fizikai munkával eltöltött idő minden bizonnyal jó kiválogatási alap lehetne a jelenlegi mellett vagy helyett az elkötelezettség elbírálására, mind a felsőoktatási intézmény, mind pedig a fiatal szempontjából. Véleményem szerint egyetemeink többségének ötéves képzési idejéből nagyon hasznosan lehetne egy

1 évet ilyen célra elvonni, illetve felhasználni úgy, hogy amellett az összes képzési idő ne növekedjék és az elméleti képzés se szenvedjen csorbát. Meggyőződésem ugyanis, hogy az előbbi módon kiválogatott és nevelt fiatalok alkalmasabbak lennének mérnöki feladatok ellátására is, mert fizikai munkájuk alapján is ismerik és szeretik szakmájukat. Régi tapasztalatom, hogy a képzés eredményessége nem elsősorban a képzési időn, hanem a hallgatók érdeklődésén, aktív közreműködésén múlik, amelynek felkeltése és kihasználása a jó tanári munka legfontosabb jellemzője. Tisztelt Országgyűlés! Sokszor elmondjuk, hogy népgazdaságunkra a kiterjedt külgazdasági kapcsolatok és nyitott gazdasági rendszer a jellemző. Ilyen körülmények között műszaki és agrárértelmiségünk nyelvtudásának hiánya hovatovább gazdasági fejlődésünk súlyos gátjává válik. Kis nemzet létünkre Európában egyedülállóan kevés az idegen nyelvet beszélő műszaki és agrárértelmiségünk aránya. Végre egyértelműen ki kellene mondani, hogy a köznyelvi alapképzés az általános és a középszíntű oktatás feladata. Ezen túlmenően is különös jelentősége van a gyermekkori, óvodáskori játékos nyelvtanulásnak. Fiziológiai té-