Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-13

799 Az országgyűlés 13. ülése, 1982. március 25-én, csütörtökön 800 is. A felszabadulás óta az iskolai és iskolán kívüli művelődés új típusú kapcsolatának értékes eleme a nevelési célok mindinkább megnyilvánuló azonossága, és annak a nemes hagyománynak továbbélése, hogy a pedagógusok népművelő feladata főként az iskolai oktatásban teljesült, de fontos részt vállaltak az iskolán kívüli nevelésből is. A közművelődési párthatározat és a törvény hatására mind szélesebb körben hódít az a felfogás, hogy az oktatási-nevelési intézmények alapvető közművelődési feladata a műveltség megalapozása és fejlesztése, az önképzés módszereinek kialakítása és elsajátítása, a folyamatos művelődés érdekében. Közoktatásunk fejlődésének jelentős eredménye az iskolázás lehetőségének kiterjesztése volt. Mindez nem jelenti azt, hogy a közoktatási rendszer működése teljesen megfelel a társadalom szerkezetében végbemenő változásoknak, sem azt, hogy az oktatás maradéktalanul teljesítette a művelődési esélyegyenlőtlenségek vagy az indulásnál fennálló társadalmikulturális hátrányok csökkentésében rá háruló feladatokat. A gondok közül az egyik legjelentősebb, hogy az iskola nem elég nyitott és nem kellően alakítja ki az egész életen át tartó tanulás iránti vágyat, a tudás iránti szomjúság érzetét. Az 1970-es évek közepétől az oktatási és közművelődési intézmények kapcsolata több irányban fejlődött. Különösen fontosak a tanulók tanórán kívüli kulturális-nevelő tevékenységében elért eredmények. Emelkedett a rendszeresen olvasók száma, nőtt az amatőr művészeti csoportokban, szakkörökben részt vevő fiatalok aránya, sikeresek a különböző kulturális rendezvények — például a Szép magyar beszéd verseny, az Édes anyanyelvünk —, emelkedett a tudomány-baráti körök száma, többen járnak kiállításra, nagyobb számban veszik igénybe a komoly zenei hangversenybérleteket. A jó irányú fejlődéssel azonban nem lehetünk megelégedve, mivel üteme a kívánatosnál lassúbb, a szükséges feltételek megteremtése nem mindig sikerül, de a legtöbb gondot az okozza, hogy a fiataloknak még mindig viszonylag vékony rétegét érinti. A közoktatás és közművelődés kapcsolatainak erősítése különösen fontos napjainkban, mivel az ötnapos tanítási hét általánossá válása nagyobb igényeket támaszt a kulturális intézményekkel szemben. A közoktatás és a közművelődés együttműködésében külön fejezetet jelentenek a különböző integrációs törekvések, amelyek a hetvenes évek végén felerősödtek. A Művelődési Minisztérium intézkedések kiadásával, tapasztalatcserék szervezésével, az egységes művelődési szemlélet formálásával segítette e folyamat kibontakozását. Ezekben az integrációs törekvésekben nemcsak a hazai oktatáskorszerűsítési törekvéseket fedezhetjük fel, hanem a világszerte terjedő permanens nevelés eszméjét is. Ezeket az általános művelődési központokat, amelyek óvodát, általános iskolát, könyvtárat, művelődési otthont, filmvetítési és tömegsportolási lehetőségeket is magukban foglalnak, az alulról jövő kezdeményezés hozta létre. Megjelenésük is azt a régi felismerést erősíti, miszerint életképes intézményrendszert csupán csak felülről kialakítani nem lehet. Az iskola mellett az önművelésre a példát a család adja ma is. A családi nevelés egyes elemei századok óta már csak megszokásként is normát adnak a környezetbe való beilleszkedéshez. Egyik alapvető törekvés, hogy a szülői házban, az iskolában és közművelődésben folyó nevelés összhangban legyen egymással. Napjainkban — sajnos —, ez nem mindig sikerül. A család, az iskola és a közművelődés tervszerűbb, hatékonyabb együttműködésére és cselekvésére van szükség, hogy az ötnapos munka- és tanítási hét bevezetése következtében ne romoljon, hanem fokozatosan, ha lassan is, de javuljon a helyzet. Tisztelt Országgyűlés! írásos beszámolónkban részletesen szóltunk a különböző társadalmi osztályok, rétegek művelődési helyzetéről. Ezért most csak az értelmiségről, arról a társadalmi rétegről szólok röviden, amelynek sajátos szerepe van a közművelődésben. Az értelmiség népművelő munkásságának nálunk nagy hagyományai és történelmi gyökerei vannak. A haladó magyar értelmiség nemzeti történelmünk különböző korszakaiban mindig is feladatának tekintette, hogy részt vállaljon a kultúra „fehér folt'-jainak felszámolásában. Az elmúlt évtizedekben megsokszorozódott a hivatásos közművelődési szakemberek száma. A közművelődésben azonban nemcsak a hivatásos népművelők, könyvtárosok vállalnak aktív szerepet. Számottevő értelmiségi csoportok tekintik kötelességüknek, az egyetemes és a nemzeti kultúra értékeinek terjesztését. A szocialista értelmiség funkciói nem korlátozódhatnak a szakismeret hasznosítására. A társadalom szükségletei és kinyilvánított céljai egyaránt igénylik a szervező, vezető, a kultúraközvetítő funkciók megalapozását és a gyakorlatban való érvényesítését. Be kell vallanunk, hogy az eredmények ellenére még viszonylag nagy értelmiségi csoportokat nem sikerült folyamatosan bekapcsolni a közművelődési tevékenységbe. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1974. évi közművelődési határozata kimondja: az értelmiség közművelődési tevékenységét fontos társadalmi munkának kell tekinteni és ennek megfelelően kell elismerni és megbecsülni. E szempontból különös jelentősége van az egyetemi-főiskolai hallgatók, azaz a leendő értelmiség közművelődési munkára történő felkészítésének. Társadalmunk az egyetemi és főiskolai hallgatóktól az átlagosnál nagyobb műveltséget, igényesebb művelődési szokásokat, kulturáltabb magatartást vár. Ki is az értelmiségi? Statisztikusok, szociológusok, politikusok a legkülönbözőbb ismérvek alapján megadták vagy megkísérelték megadni erre a kérdésre a választ. Ezekből a válaszokból többnyire az tűnik ki, hogy az értelmiségi olyan ember, aki teljesített bizonyos tanulmányi feladatokat, diplomát szerzett és olyan ügyeket bíznak rá, amelyek elintézéséhez a kor átlagos tudású embereinek felkészültségét meghaladó tudás szükséges. Vagyis eszerint az értelmiségit