Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.
Ülésnapok - 1980-4
193 Az Országgyűlés 4. ülése, 1980. december 17-én, szerdán 194 meghallgatva tapasztalhattam, hogy e középtávú tervnek a korábbiakhoz képest számos új vonása van. Az egyik, hogy széles körű demokratizmus érvényesítésével készült, a fórumokon elhangzottak közül számos gondolatot tartalmaz. A másik, hogy részletes elkötelezettség helyett irányt, arányt, célokat határoz meg, és ezek elérésének főbb módszereit. Az anyagból az is kiolvasható, hogy a terv reálisan feszített, aminek a közvélemény nem örül, de objektivitása folytán a terv számíthat széles körű megértésre, és ami még ennél is fontosabb, megfelelő támogatásra a végrehajtás során. Ebből következik, hogy az előttünk álló időszakban nemcsak szavakban, hanem tettekben, a mindennapi aprómunkában is szükség van az ésszerű, takarékos gazdálkodásra, a belső tartalékok feltárására. Hozzászólásomban e körben kívánok néhány kérdéssel foglalkozni, és a tervben is kiemelten kezelt lakossági alapellátással. Nap mint nap számos fórumon halljuk, hogy népgazdaságunkban jelentős tartalékok vannak. Ennek bizonyítására a legmeggyőzőbb, ha olyan érveket és példákat mondunk, amivel anyagilag és pénzügyileg is ezt bizonyítani tudjuk. Én mégis elsőként említeném meg szellemi tartalékainkat, melyek a gondolkodásban, a szemléletben, az érdekviszonyok helyes értelmezésében és alkalmazásában vannak jelen. Számokban ugyan nem fejezhető ki, de meggyőződésem, hogy egyik legjelentősebb tartalékunk. Konkrét anyagi jellegű tartalékainkkal kapcsolatban véleményem szerint az egyik gondunk — ami az írásos anyagból is kiolvasható —, hogy termelni, gazdálkodni már tudunk, de esetenként nagyon drágán. Ilyenkor többnyire megmagyarázzuk, hogy ennek objektív okai vannak. Néha ez is igaz. De esetenként jogi normáink, saját előírásaink, hatósági intézkedéseink hoznak bennünket olyan helyzetbe, hogy költségeink indokolatlanul magasak. Előrebocsátom, hogy az ésszerű, a biztonságot szolgáló előírásokkal egyetértek. Azok szükségességét nem vitatom. De azt már igen, hogy például kell-e minden kis- és középüzemünkben külön önállóan alkalmazni munkavédelmi felelőst, balesetvédelmi és tűzvédelmi felelőst, polgári védelmi felelőst, rendészt, energetikust és sorolhatnám tovább. Nera lenne-e célszerűbb a munkahelyi vezetőket az önálló alkalmazás megkövetelése helyett arra ösztönözni, hogy egy vagy két személy összevontan, természetesen képzett személyre gondolok, lássa el e munkaköröket, teendőket. így a munkaerővel való ésszerű gazdálkodás és bérkiadások csökkentése mellett erkölcsileg is megnyugtatóbb lenne a helyzet. Hiszen az említett és nem említett számos felelős munkaidejét nem tölti ki az adott munkakör, ami a kollektívákon belül feszültséget jelent. Hasonló a helyzet a sok kis közintézmény fűtőrendszerének üzemeltetésében is. Miközben a technika, a technológia fejlődik, több fokozatú automata berendezés helyezi üzemen kívül a hibás fűtőberendezéseket, mégis előírás, hogy minden kis intézménynek magának kell gondoskodni rendszere üzemeltetéséről. Még arra, sincs mód és lehetőség, hogy két egymás melletti, azonos automatizáltságú berendezést közösen üzemeltethessenek. Ez a helyzet ugyancsak több munkaerőt köt le az indokoltnál és nagyobb költségráfordítást igényel a szűkös állami eszközökből. És még egy példa: Ismert, hogy ebben az időszakban a demográfiai hullám úgy alakult, hogy az erőteljes tanteremfejlesztés mellett is még több gyermekintézményi férőhelyre, megépíthetőnél is több tanteremre volna szükség. A helyi vezetők felelősen keresik a megoldást, de ha a normákat és egyéb előírásokat nem tudják betartani, a hatóságok nem engedélyezik az új átmeneti létesítmények kialakítását, használatát, így gyakran olyan helyzet áll elő, hogy a meglevő intézmények túlzsúfoltak, a túlzsúfoltság rosszabb helyzetet teremt, mint amilyen az átmeneti célokat szolgáló létesítmény üzembe helyezésével kialakulna. Mindez azért van így, mert hatóságaink nem engednek egy rosszabb helyzetből egy valamivel jobbat kialakítani csak akkor, hogy ha az ezredfordulón is helytálló normákat maradéktalanul betartják. Tudom, hogy ezek kis és apró példák. De úgy gondolom, hogy a népgazdaság mai helyzetében is igaz az a közmondás, hogy a sok kicsi sokra megy. Javaslom, hogy előírásainkat, normáinkat vizsgáljuk felül, a biztonsági követelmények betartása mellett legyen átmeneti megoldásokra is lehetőség és e kérdést is állítsuk a népgazdasági tartalékok feltárása szolgálatába. Ezek alapján jobban elvárható, hogy ezekért és hasonló célokért a munkahelyi vezetők is többet tegyenek. Tisztelt Országgyűlés! VI. ötéves népgazdasági tervünk 38. §-a foglalkozik a Balaton környezetvédelmével, a tó vizének minőségvédelmével. Tudjuk, hogy az elmúlt években több kormányhatározat és ezek nyomán született intézkedés történt már a megfogalmazott célok elérése érdekében, melyekkel nemcsak egyet lehet érteni, hanem azok végrehajtásáért dolgozni is kell. Ezen bevezetésre tervezett intézkedések egyike, hogy a Balaton üdülőkörzetének regionális terve elrendeli a háziszikkasztók szabványosítását, zárttá tételét a térségben. Ezzel kapcsolatban kérem a kormányt, hogy ezen intézkedést szíveskedjék a végrehajtás megkezdése előtt ismételten felülvizsgáltatni az alábbi indokaink alapján: A Balaton déli partján felméréseket és számításokat végeztettünk. Ezek szerint a keletkező évi 5 millió köbméter szennyvízből 3 millió köbméter kerül közcsatornába, 2 millió a háziszikkasztókon keresztül szivárog és szennyezi a Balatont. Számításaink szerint a háziszikkasztók zárttá tétele és az ehhez szükséges egyéb feltételek megteremtése mintegy 3 milliárd forintba kerül és csak átmeneti megoldás. A terület szennyvízfőgyűjtővel és gerinchálózattal való ellátása két és fél, 2,7 milliárd forintból megoldható lenne, és végleges. A Balaton-parti települések falugyűlésein, melyeket a közelmúltban tartottunk, különösen a déli part nyugati térségében, ez a kérdés élénken foglalkoztatta a lakosságot, öszszességében úgy sommázhatók a vélemények.