Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-4

189 Az Országgyűlés 4. ülése, 1980. december 17-én, szerdán 190 Növekedés- és fejlődés-előmozdító tényező az intenzív fejlődés periódusában a külgazdasági tevékenység. Korunkban ugyanis a külgazdasági tényező nemcsak a cserében ölt testet, azaz a hiányzó javak beszerzésében és a feleslegek értékesítésében, hanem a hazai munka és termelés ésszerű megszervezésének egyik legfontosabb komponensét jelenti. Ráfordítás-csökkentő hatása van, midőn előmozdítja egyes beruházások megtakarítását és ésszerű gazdasági struktúra kialakítását. Másfelől fejlődés-előmozdító szerepe van, midőn hozzájárul a hazai technika fejlődéséhez, gyakran külföldi berendezések és szaktudás importja révén, illetve már szűkében levő növekedési források, például a felhalmozás kiegészítéséhez. Ezt a funkcióját a külgazdasági tevékenység azonban csak olyan nyitott gazdaságban képes betölteni, amely viszonylag kedvező nemzetközi gazdasági körülmények között működhet. Tartok tőle, hogy az intenzív korszak növekedési forrásainak kifejtése során talán a célszerűnél és a megengedhetőnél nagyobb mértékben mentem bele a részletekbe, nem volt azonban más módom annak konkrét bizonyítására, hogy mennyire át kell alakulnia a gazdasági tevékenységnek ebben az új fejlődési periódusban. Ez számunkra, törvényhozók számára is nagyon lényeges, hiszen gazdaságunk működését és eredményeit más módon kell szemlélni, elemezni, megítélni, mint eddig tettük. Időhiány következtében viszont csak egy-két mondatban kívánok utalni arra, hogy milyen hatalmas követelményeket támaszt a gazdasági fejlődés ezen típusa tudományos kutatással, oktatással és képzéssel, valamint a gazdasági vezetéssel és irányításával szemben. Félreértések elkerülése végett azonban hangsúlyozni szeretném, hogy a nagy és bonyolult követelmények elsősorban minőségi és nem mennyiségi jellegűek. A továbbiakban a tervben szereplő gazdasági fejlődés világgazdasági környezetéről szeretnék néhány gondolatot elmondani. Kétségtelen, hogy a világgazdaság eddigi történetének legkritikusabb és legviharosabb periódusát éli át. A krízis az emberiség gazdasági fejlődésének megváltozott feltételrendszeréből adódik. Jelentkeztek a megújuló és meg nem újuló természeti erőforrások korlátai, ami az energiaés nyersanyagféleségek megdrágulását vonta maga után. Kumulatív folyamatok eredője gyanánt veszélyeztetetté vált az ember környezete, különösen a bioszféra. Ennek következtében a víz és a levegő megszűntek szabad javak lenni, és védelmezésükre nagy anyagi eszközöket kell fordítani. Megváltozik a világ politikai földrajza: 2000-ben 6 milliárd ember lesz, és ezek 81 százaléka a fejlődő világban él majd, amely ma még nélkülözi a gyors fejlődéshez szükséges társadalmi és gazdasági feltételeket. 180 nemzeti gazdaság jött létre, és azok saját érdekeiket követik, miközben a világ életében már megjelentek a globális problémák. Gazdaságilag olyan kölcsönös függőségi viszonyok jöttek létre a nemzetek között, amelyek termékeny kooperatív együttműködést feltételeznek, ennek kialakulását nehezítik a feszültségekkel és kölcsönös bizalmatlansággal terhes nemzetközi politikai viszonyok. Erőteljes és költséges fegyverkezési verseny alakult ki, amely egyrészt egyre több eszközt von el az egyensúlyhiányban szenvedő gazdaságtól, másrészt hadigazdálkodásszerű elemeket visz bele a gazdasági életbe. Javulást ebben a vonatkozásban csak akkor és attól várhatunk, ha olyan fegyverkezés-korlátozási egyezmények jöhetnek létre, amelyek azonos biztonságot nyújtanak alacsonyabb fegyverkezési szinten. Nem sokkal kedvezőbbek a kilátások a középtávú gazdasági jelenségek világában sem: egyensúlyhiányok, lassuló gazdasági növekedés és növekvő munkanélküliség jelentkezik a nem szocialista világban. Korlátozzák a lehetséges gazdasági fejlődést az egyensúlyhiányok a szocialista világban is. A legszegényebb fejlődő országokat az éhínség réme is fenyegeti. Milyen külgazdasági politikát kell tehát folytatnunk nekünk, magyaroknak, s a KGSTben együttműködő szocialista országoknak annak érdekében, hogy fejlődésünk és létezésünk követelménye gyanánt az intenzív gazdasági fejlődésből adódó cselekvési rendszert mégis megvalósíthassuk? Képesek leszünk-e arra, hogy exportunkat lényegesen és évről évre növeljük egy olyan nem szocialista világba, amely a lassú fejlődés, lassú piaci növekedés és növekvő munkanélküliség problémáival küszködik? Elég bátrak, határozottak és rugalmasak leszünk-e a KGST-ben ahhoz, hogy a megváltozott belső és külső körülmények között együttműködési mechanizmusainkat és módszereinket tökéletesítsük? Ismeretes, hogy a nem szocialista exportnak évente 8—9 százalékkal kell nőnie ahhoz, hogy a szükséges import biztosítása mellett adósságszolgáltatási kötelezettségeinknek is eleget tehessünk. Évi két-három százalékos gazdasági növekedés esetén viszont a nyugati országok importja nem nőhet nagyobb mértékben, mint 4—5 százalékkal. Az átlagszámok dinamikái közötti összefüggések igen lényeges tendenciákat mutatnak, de egy ország cselekvési rendszerének racionalitását közvetlenül alig befolyásolják, hiszen egy lassan növekvő világgazdaságban mindig vannak gyorsabban növekvő régiók és országok, és az áruforgalomukban csökkenő, vagy éppen zsugorodó szakmák mellett mindig vannak nagy sebességgel fejlődő szakmák is. Kétségtelen, hogy mai nyugati exportunkban vannak válságérzékeny szakmák és áruféleségek, amelyeket nem, vagy még nem építenek le a nyugati országokban, de a fejlődő országok már termelik, és exportálják őket. A jövő tehát a mi gazdaságunk fejlődőképességétől függ, milyen struktúrában, milyen szolgáltatásokkal, milyen fogyasztási vagy beruházási trendekbe beilleszkedve, milyen minőségű termékekkel és szolgáltatásokkal jelenünk meg a világpiacon, milyen szállítási határidőket tudunk biztosítani, milyen korszerű vállalkozási formáink lesznek jelen a piacon.