Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.

Ülésnapok - 1975-24

1703 Az Országgyűlés 24. ülése, 1978. július 7-én, pénteken 1704 hogy a viszonyok fejlesztésére, megváltoztatására ösztönözzön. Arra való, hogy teret engedjen az újnak, és csak ott korlátozzon — ha kell, természetesen tiltson is —, ahol ezt a társadalom érdeke megköveteli. Hogy ez ma még nem pontosan, és nem mindenben így van, arra a vita is nagyon sok tanulsággal szolgált. Ahogy Weiszböck elvtársnő szólt a munkavédelmi szabályozás helyzetéről, úgy sokan mások is tettek ehhez hasonló megjegyzést. Én magam is tudnám sorolni a példákat, a hasonló tapasztalatokat, vagyis azt, amin változtatni kell. De az élet olyan sokszínű, a feladatok olyan változatosak, ami lehetetlenné teszi, hogy mindent egy központból, a Minisztertanács határozataival intézzünk el. Az ügyek tömegét ott és akkor kell elintézni és megoldani, ahol azok fölmerülnek, és akkor, amikor fölmerülnek. Ehhez természetesen nincsenek kész sémák. Viszont vannak világos politikai és kormányzati irányelveink, ezeket kell alkotó módon a konkrét helyzetre, felelősséget vállalva alkalmazni. Ügy gondolom, megismételhetem, amit a beszámolóban mondottam, hogy a kormányzati munkában részt vevő munkatársaink nagy többsége ebben a szellemben igyekszik dolgozni. Ezt a megállapítást még egyszer megismételhetem és megerősíthetem, de tudjuk, vannak olyanok, akik még nem így végzik dolgukat, és ezért hangsúlyoztam az állami munkában is a munka színvonalának, a káderek továbbfejlesztésének a fontosságát és szükségességét. A másik kérdés, amire röviden szeretnék kitérni, a gazdasági kérdések. Ezek a vitában nagy helyet foglaltak el, ezen belül külön is nagy hangsúlyt kaptak a termelési szerkezet korszerűsítésének a feladatai. Úgy gondolom, ez teljesen érthető. A vita igazolta, hogy az előttünk álló feladatok e tekintetben is nehezek, de rendelkezünk azokkal a szükséges feltételekkel, amelyek a megoldáshoz szükségesek. A vitában az is jól kirajzolódott, hogy hol vannak a legfontosabb tennivalók, milyen pontokon kell a legtöbb erőfeszítést kifejtenünk. Első helyen én is úgy, ahogy erről Németh Károly elvtárs és sokan mások a képviselő elvtársak közül szóltak, a már meglevő lehetőségek jobb kihasználását említem, vagyis a saját munkánkról szólok. Miért van ennek olyan nagy fontossága? Azért, mert minden tapasztalat azt mutatja, hogy a rendelkezésünkre álló szellemi és anyagi erőket nem használjuk ki kellőképpen. Egy kis leegyszerűsítéssel — és engedelmet kérek ezért a leegyszerűsítésért — azt mondhatjuk: már felismertük és tudjuk, hogy gazdasági életünkben túlsúlyban vannak az intenzív fejlődés követelményei, de gazdasági szemléletünkben és gyakorlatunkban még túlsúlyban vannak az extenzív fejlődés jellemzői. Már nincs fölösleges munkaerő, de a munkaerő-gazdálkodásunk, a munka szervezettsége olyan, mintha még lenne. Nagy energiákat fordítunk arra, hogy a termelés fejlesztéséhez új eszközöket fektessünk be, új beruházásokat valósítsunk meg, de még nem fordítunk elég gondot arra, hogy a meglevő, a már működő állóeszközöket jobban használjuk ki. Pontosan tudjuk, hogy a mai világpiaci helyzetben nagyon éles a verseny. Nagyon jól tudjuk, hogy elsőrendű tényezővé lépett elő a minőség, a pontosság, az exportszolgálat és így tovább. Én magam — saját ismereteim ellenőrzése céljából — nem egy alkalommal megkérdeztem olyan igazgató elvtársakat, akikről tudom, hogy tapasztalatuk van ezen a téren, mondják meg, mi a piacon való sikeres fellépésnek ima a föltétele? Első helyen a minőséget említik, a második helyen a szállítási pontosságot, a harmadik helyen említik az exporttal járó szolgáltatásokat, adott esetben szervizt és így tovább. Ez ismert, mégis — nem szeretném a példákat sorolni, nyilván az elvtársak maguk is sok ilyen példával találkoznak — megbocsáthatatlan és érthetetlen hanyagságokat tapasztalhatunk egyes fontos exportra szánt termékek minősége tekintetében, szállítási késedelmek fordulnak elő és így tovább. Mindenki tudja, hogy ez milyen következménnyel jár a mai helyzetben. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a vevő vagy azt mondja, átveszem, de kérek 20 százalék vagy 30 százalék árengedményt, vagy azt, hogy köszönöm szépen, van más is, akitől az általam kívánt minőségben és az általam kívánt határidőre az árut meg tudom vásárolni. Tudjuk, hogy nem bővelkedünk, hanem szűkében vagyunk pénznek, időnek, anyagi eszközöknek. Mégis, idézőjelbe téve, „nagyvonalúan" bánunk, a pénzzel és az idővel is, és nemegyszer ez úton is jelentős erőket forgácsolunk el. Nem a kicsinyességet, hanem az értelmes takarékosságot kérjük. Látszateredményeikre természetesen nincs szükség, de társadalmi életünknek, szokásainknak még sok olyan vonása van, amit nem nevezhetünk racionálisnak. A vitában is elhangzott — apróságnak látszik —, hogy esetenként, amikor egy vezető vagy egy munkatárs másodmagával jól elvégezhetné a feladatát, hárman-négyen, esetenként öten is jelen vannak. Vagy lehet utalni azokra az ismert, már a közvéleményünk által sem nagyon szívesen fogadott gyakori jelenségekre, hogy minden alkalmat megtalálunk és fölhasználunk arra, hogy évfordulókat, jubileumokat, avatási ünnepségeket rendezzünk, és így tovább. Ügy hiszem, nem szükséges ezt tovább folytatni. Németh Károly elvtárs erről — véleményem szerint — nagyon meggyőzően és megszívlelendő módon szólt. Visszatérve a termelési szerkezet kérdéseire, nagyon örülök annak, hogy erről a kérdésről bőven és igen konkrétan szóltak azok a képviselő elvtársak, Tollár elvtárs, Szabó István elvtárs és sokan mások, akik az ipar és a mezőgazdaság kérdéseivel foglalkoztak. Egyetértek azzal, hogy az iparban és a mezőgazdaságban ténylegesen jó lehetőségekkel, jó feltételekkel rendelkezünk ahhoz, hogy gyorsabban haladjunk előre. És vannak előttünk példák is. Mindenki ismeri a Győri Vagon, az Egyesült Izzó, ismeri a Medicor, ismeri a mezőgazdaságból Bábolna, Bikal, Nádudvari Vörös Csillag példáját, szerencsére lehetne tovább sorolni ezeket a példákat, azt még nem mondhatjuk, hogy