Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.

Ülésnapok - 1975-16

1117 Az Országgyűlés 16. ülése, 1977. június 29-én, szerdán 1118 Mégis mimikánk jogos kritikája gyanánt állapíthatja meg a törvényjavaslat indoklása, sajnos, ismétlődő módon, hogy a termelés és a termékszerkezet változása továbbra sem gyorsult, nem tapasztalható megfelelő javulás az exportképesség fokozódásában sem. Viszonylag lassú a gazdaságtalan termelés visszaszorítása, továbbra is vontatottan halad a munka- és üzemszervezésire irányuló vállalati cselekvés. A vállalatok jelentős része a megváltozott feltételek között még nem találta meg azokat a termelési és üzletpolitikai, szervezési, munkaerőgazdálkodási megoldásokat, amelyek a középtávú tervcélok eléréséhez szükségesek, pedig ahhoz, hogy ezek az ötéves tervben kitűzött célok megvalósuljanak, több területen, mindenekelőtt a termelés hatékonyságának növelésében és a szerkezet javításában kell gyorsabban előre lépnünk. Azok közé tartozom, akik azt vallják, hogy ebben a kérdésben nem lehet elvitatni sem a kritika, sem pedig a szigorú követelmények jogosultságát, de a probléma gyökere még mindig jórészt feltáratlanul munkaerő-gazdálkodásunk, szervező tevékenységünk és fejlesztő, beruházó mechanizmusunk labirintusaiban húzódik meg. Vagyis az a nagy kérdés, hogy miként lehet a rendelkezésünkre álló erőforrásokat az eddigieknél eredményesebben céljaink szolgálatába állítani, miként lehet és hogyan kell az élőmunka és a tárgyiasult munka tartalékait feltárni és hasznosítani. Mindnyájan tudjuk, hogy nagyon összetett, bonyolult kérdésről van szó, de szerencsére nem kell messzebbre mennünk a megoldás módozatait illetően a saját házunk tájánál. A Központi Bizottság határozatai és a kormány rendelkezései ugyanis ebben a témakörben is minden lényeges kérdésre kiterjednek, de a gyakorlat mégis azt mutatja, mintha mi, a megvalósításban érdekeltek, nem ismernénk elég részletesen, nem értenénk elég pontosan a szereposztást, illetőleg a tennivalókat a munkaerőgazdálkodásban, a szervezési tevékenység területén és a fejlesztő, beruházó munkában. Jellemző példa a munkaerő-gazdálkodás, a sokat emlegetett munkaerőhiánnyal. Számomra is teljesen érthetetlen a munkaerőhiányra való folytonos hivatkozás nemcsak azért, mert a munka szervezettsége körüli vizsgálódások és az üzemeken belüli tapasztalatok egyaránt számottevő mértékű belső munkaerőtartalékokra engednek következtetni, hanem azért is, mert ezt a helyzetet mi magunk alakítottuk ki. Szabad legyen megemlítenem, hogy hosszú éveken át kiemelt gazdaságpolitikai célunk volt az, hogy szocialista társadalmi rendünk lényegének megfelelően teljes foglalkoztatottságot teremtsünk. Ezt a célt igen kitartóan, kemény munkával megvalósítottuk. Ennek során 1950től az 1970-es évek elejéig 4,1 millióról csaknem 5,1 millióra növeltük a foglalkoztatottak számát az országban, miközben a mezőgazdaságban a dolgozók létszáma 2,1 millióról 1,3 millióra csökkent. A gazdasági szerkezet akkori átalakítása keretében tehát összesen mintegy J 1,8 millió ember számára teremtettünk új mun- I kahelyet. Amikor azután ilyen nagyszabású országépítő munkával valóra váltottuk ezt a nemes célunkat, akkor különösen nem indokolt váratlan sorscsapásként felfognunk azt, hogy a kapun kívül nincs többé munkaerő. Emlékezhetünk arra is, hogy milyen jelentős összegekbe került egy-egy új munkahely létrehozása, mekkora befektetéseket kellett eszközölnünk az új munkahelyek százezreinek létrehozására. Ezek a kiadásaink egyszer s mindenkorra megszűntek, tekintsük úgy, hogy most már megtakarítjuk ezeket az összegeket. Nézzünk körül a saját házunk táján és képletesen szólva keressük meg ezeket a megtakarított pénzeszközöket és fektessük be azokat most már munkaerőt megtakarító módon a termelés korszerűsítésébe. Szembe kell néznünk a tényekkel. Egy fejlett szocialista gazdaság számára az a természetes, ha nincs kapun kívüli munkaerő. Ezért tudnunk kell, hogy minden olyan döntés, amely új munkahelyet teremt, másik megszüntetését feltételezi. Emiatt teljesen lehetetlen a létszámigényes szolgáltatást fejleszteni vagy korszerű, minden piacon eladható termékeket, termelő ágazatokat kiépíteni, ha ugyanilyen arányban nem szüntetjük meg a gazdaságtalan tevékenységeket. Utalni szeretnék arra, hogy ezen a ponton a munkaerő-gazdálkodás átvezet a szervezés és a fejlesztő, beruházó tevékenység területére, mert ebben az értelemben nem egyszerűen csak a munkaerő termelékeny felhasználásáról van szó, hanem egészében véve az erőforrások gyorsabb ütemű és szervezettebb átáramoltatásáról a megszüntetésre ítélt területekről a fejlődő ágazatokba. Amennyiben a termelés növekedésének ütemét, a hatékonyság javulását és a korszerű exportorientált szerkezet kialakítását gyorsítani akarjuk, akkor nincs más racionális választásunk, minte-az elavult, gazdaságtalan tevékenységek gyorsabb ütemű megszüntetése, termékeik importtal való helyettesítésével, a megfelelő erőforrások felszabadítása végett. Ez a folyamat ma még lassúbb a szükségesnél, mert többek között sok vállalat fejlesztései során konzerválja a hagyományos gyártmányszerkezetet és korábban alkalmazott technológiai eljárásokat. Az elavult üzemekben a régi termelőberendezésékhez még mindig sok befektetés kapcsolódik állóeszközpótló, szinttartó beruházások formájában. Több iparágban nemzetközi mércével mérve túlságosan kicsik az üzemméretek, ezért nagyon magas ezek fajlagos létszám- és eszközszükséglete. Mindez együttesen lehet a magyarázata annak, hogy hosszabb idő óta az eszközellátás növekedésével nem tart lépést a termelés növekedése, az egységnyi állóeszközre jutó nemzeti jövedelmünk mérséklődik, vagyis az eszközhatékonyság kedvezőtlenül alakul. Teljesen nyilvánvaló, hogy gazdaságpolitikánk központi problémája marad továbbra is a munkaerő-gazdálkodás, hiszen a dolgozó, alkotó ember munkája a legfőbb erőforrásunk, de az eszközhatékonysággal kapcsolatos gondjaink miatt nem kerülheti el figyelmünket a holtmunka-ráfordítások alakulása, a működő ter-