Országgyűlési napló, 1971. II. kötet • 1973. március 21. - 1975. április 11.
Ülésnapok - 1971-18
1375 Az Országgyűlés 18. ülése, 1973. március 22-én, csütörtökön 1376 Kedves Elvtársak! Itt nagyon sok szó esett az ifjúságról, a gyerekeinkről és higyjék el, hogy azért az iskoláknak ebben nagyon kulcsszerepük van. De nem abban, hogy örökké rángassák az iskolát ilyen-olyan feladatokkal, hanem arra, hogy a napi oktató-nevelő munkájukat aprólékosan, színvonalasan és nagy-nagy türelemmel végezzék, mert csak akkor lesz igazán eredményes ez a munka. A másik kérdésem a nyugdíjasok helyzetére vonatkozik, örömmel fogadtam a kormány törekvését és az eddigi törekvését is nagy tisztelettel kell tudomásul venni, amit a nyugdíjasok érdekében eddig tett és amit szándékozik tenni az írásos anyagok bizonyításai alapján. Azonban bántotta a fülemet — bocsánatot kérek — valami disszonáns dolog a nyugdíjasokkal kapcsolatban. Mégpedig az, hogy hasonlítgatunk a számukat illetően. Ez a mi kormányunk hozta azt a határozatot, hogy Magyarországon 55, illetve 60 éves korban lehet nyugdíjba menni és az azóta született nyugdíjakkal kapcsolatos kedvezmények a nyugdíjasok számát még rohamosabban fogja emelni. És ugyanakkor halljuk azt, hogy borzasztó sokan vannak, szinte már többen, mint a munkásosztály egész létszáma. Nem tudom, hogy vajon nem sértő-e ez a nyugdíjasok számára, hogy kicsit sokalljuk a számukat. Gondolják meg elvtársak, hogy a népesedés problémája nem független a nyugdíjasok problémájától, összefüggnek a dolgok. Minden összefügg, semmi sem áll egymagában. Ha mcst az a fiatal úgy érzi, hogy sok a nyugdíjas, eszébe jut ám azért, hogy ő is lesz nyugdíjas. Es akkor őt is sokallni fogják. Vagy ha sokat szül, akkor majd az ő gyermekeit is fogják sokallni. Én nem akarok rossz hangulatot teremteni, de emlékezzenek elvtársak, azok a bizonyos nagy létszámú korosztályok, úgy hívtuk őket, hogy Ratkó-korosztályok, — iskolába lépésekor milyen lehetetlen helyzetet teremtett például a gyermekintézményekben. A mi iskolánkban, itt az V. kerületben, Budapesten volt 52-es \ létszámú csoport abban az időben, amikor ők tanultak, és most pedig azt mondjuk, hogy kevesen vagyunk, de sok a nyugdíjasunk. Szóval nem összefüggéstelenek ezek a dolgok, meggondolkoztatók. Nem beszélve arról, hogy a nevelőmunkánkat nagyon gátolja, ha a gyerek bárhol ilyesmit még csak hall is, hogy sok az öreg. Hiszen mi állandóan az öregek segítésére, támogatására tanítgatjuk a mi kis gyerekeinket. Szóval ezt gondoljuk meg, hogyan nyilatkozunk ebben a kérdésben. Szeretném azt is elmondani, hogy sértő az a kifejezés is, hogy eltartottak. Ezek az emberek, akik ma, jelen pillanatban nyugdíjasok, gondolják meg elvtársak, hogy életerejükben voltak a felszabadulás pillanatában, és a romok eltakarításától kezdve a millpengős bérekig és az ország összes nehézségei alatt végigdolgozták az életüket. Most vagyunk csak viszonylag országosan jólétben. Körülbelül 5 éve. Azelőtt bizony nagyon kicsik voltak a fizetések és nehéz volt az élet. És azok, akik most nyugdíjasok, már nem élvezik a mostani aktívak jobb fizetését és jobb körülményeit, hanem a kicsi nyugdíjukat élvezik és ezzel is eltartottnak érezzék magukat. Éppen azért javasolnám, hogy a kormány ha foglalkozik a nyugdíjasok kérdésével, valami létminimumot állapítson meg és az egészen kicsi nyugdíjakat a létminimumig emelje fel. Tudniillik óriási különbségek vannak a nyugdíjakban. Vannak olyan alacsony nyugdíjak, amiből lehetetlen megélni. Akik mostanában mennek nyugdíjba, azoknak már olyan nyugdíjuk van, amiből már tényleg meg tudnak élni. De azért azokról se feledkezzünk meg, akik régebben mentek nyugdíjba. A másik probléma : a beszámoló is azt emeli ki, hogy az árszínvonal az utóbbi két évben, illetve egy évben emelkedett 3,6 százalékkal. A nyugdíjasoknak a 2 százalék nagy segítség, amit évente kapnak, de ha ezt messzebb távra nézzük, akkor megint semmivé válik a 2 százalék, hogyha ez az áremelkedés valóban így halad tovább. Ha nem is haladja meg a 3,6 százalékot a továbbiakban, akkor is 5 év távlatában már 8 százalékkal visszaestek a nyugdíjasok kereseti lehetőségei. De én félek, hogy a 3,6 százalékot sem nagyon fogjuk tudni tartani, hanem ez inkább emelkedni fog. Végül a nyugdíjasokkal kapcsolatban: a közszolgálatból nyugdíjba menők automatikusan elvesztik a féláru igazolványukat. Ez nagyon régi fájdalma a nyugdíjas társadalomnak. Azt szeretném kérni, hogy amennyiben az ország gazdasági lehetősége még nem teszi lehetővé, hogy minden nyugdíjas megkaphassa a féláru igazolványát vasúti kedvezményre, legalább az évi egy helyett évi 3 kedvezményes utazást biztosítsunk a nyugdíjasok számára, hogy ne az az egyetlen egy lehetőség legyen. Sokuknak vidéken vannak gyerekei, vagy ő lakik vidéken, Pesten vannak a gyerekei, ne csak egy alkalommal utazhasson kedvezményesen, hanem ha lehet háromszor. Végül utolsó témaként a budapesti lakásépítési helyzetről egy pár szót szeretnék szólni. A Minisztertanács kiemelten foglalkozik Budapest és 5 vidéki nagyváros lakásépítési problémájával. Nem budapesti sovinizmus beszél belőlem, hiszen eredetileg én szegedi vagyok, csak olyan betolakodott pesti, de mégis azt kell mondanom, hogy Budapest még így is az 5 vidéki város közül is kiemelkedik, hiszen nem egy város a többi között, hanem fővárosunk. És méltánytalan, hogy a fővárosiak lakáshelyzete körülbelül a vidékhez viszonyítva, ha minden jól megy, 15 évvel később lesz megoldva, mint bármelyik vidéki városé. Jelen pillanatban 106 000 ember kér lakást Pesten. De ehhez még nem csatlakozott az a bizonyos Ratkó-korosztály, amelynek tagjai most 18—19—20 évesek, és hamarosan családot fognak alapítani és — természetes módon — jelentkezni fognak lakásért. Sajnos, éppen a rossz lakáshelyzet miatt is a nettó lakásépítkezésünk mikor fogja utolérni ezt a számot? Mert nem is a bruttó az érdekes, hanem a nettó, hiszen sok olyan problémája is van a fővárosnak, hogy kénytelen szanálni. Kérem a Minisztertanácsot, miniszterelnökünket, hogy az erőforrások jobb elosztásával kissé kiemeltebben foglalkozzék a budapesti lakásépítéssel. Ugyancsak kérem Bondor elvtársat — nem