Országgyűlési napló, 1971. II. kötet • 1973. március 21. - 1975. április 11.

Ülésnapok - 1971-30

2237 Az Országgyűlés 30. ülése, 1974. október 4-én, pénteken 2238 A központi irányítás hatékonyságát esetenként csökkenti a jogi szabályozás bonyolultsága és az ebből származó bürokratizmus. A nagy számiban megjelenő, túlzottan részletes, bonyolult jogszabályok alapján aligha lehet egyszerű eljárást alkalmazni. A jogszabályok egyes esetekben nem, vagy nem kellően veszik figyelembe a végrehajtás feltételeit. E hibák egyik forrása, hogy a végrehajtók bevonása a jogszabályelőkészítő munkába ma még nem kielégítő. Sok az úgynevezett belső utasítás, az irányelv. A legutóbbi felmérés szerint a minisztériumok és az országos hatáskörű szervek egy év alatt 1330, a tanácsok munkáját érintő rendelkezést adtak ki. Az is előfordul, hogy a különböző szervek irányelvei ellentmondanak egymásnak, vagy kötelező előírásokat tartalmaznak ahelyett, hogy a helyi szervek munkáját segítenék a jogszabályok végrehajtásában. Az elmondottak miatt a Minisztertanács a közeljövőben napirendre tűzi a miniszteri rendeleteknél alacsonyabb szintű jogszabályok ügyét és meghatározza az egyszerűsítéssel, az összehangolással kapcsolatos feladatokat. A központi irányítás gyakorlati módszereinek továbbfejlesztése során arra törekszünk, hogy a jogszabályalkotáson kívül a Minisztertanács közvetlen irányító szerepe jobban érvényesüljön úgy is, hogy időnként értékeli a tanácsok, ezen belül egy-egy megyei tanács munkáját és meghatározza időszerű feladataikat. A tanácsok központi irányításával kapcsolatban még két, egymással összefüggő kérdésről kívánok szólni. Az egyik a hatáskörök leadása, a másik pedig az ellenőrzés problémája. A hatáskörök leadásának folyamata, amelynek eredményei a beszámolóban szerepelnek, szükségszerű velejárója volt az állami irányítás fejlesztésének és egyben az államélet demokratizálásának. Több száz hatáskör került a tanácsokhoz, elsősorban a helyi tanácsokhoz. Lényegében elértük a magunk elé tűzött célt: a döntési szintek közelebb kerültek a helyi lakossághoz. Azzal azonban, hogy a döntési szintek az ügyekhez és az emberekhez közelebb kerültek, a feladatnak csupán egyik részét végeztük el. A másik, a nehezebb része: biztosítani, hogy ahová az új hatáskörök kerültek, ott a megfelelő személyi és tárgyi feltételek is kialakuljanak a gyors, hatékony, törvényes döntésekhez. Ez nem csupán a hatáskörök új gyakorlóin múlik, hanem az irányító szerveken is, mert a hatáskörök leadásával nem szűnt meg felelősségük az ágazati feladatok helyi megvalósításáért. Ez arra kötelezi a minisztériumokat, a fővárosi és a megyei tanácsokat, hogy ne csupán a feladatokat, a hatásköröket adják át, hanem teremtsék meg a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit is, folyamatosan vizsgálják és segítsék a végrehajtást. Az igazgatási hatáskörök és hatósági jogkörök leadása leginkább a városi és községi tanácsok feladatait növelte. Az eddigi tapasztalatok kedvezőek, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a gyakorlati végrehajtás nem volt és — hozzáteszem — nem is lehetett zökkenőmentes, hanem ellentmondások közepette ment végbe. A megyei tanácsok a törvény végrehajtásával eredményes munkát végeznek és jól látják el összekötő szerepüket a kormányzat és a helyi tanácsok között, közreműködnek az országos és a helyi érdekek összhangjának megteremtésében, az állami célok megvalósításában és a lakosság igényeinek kielégítésében. Jogosan és sürgetően igényelték egyes minisztériumi hatáskörök leadását. Egy részük azonban már nem volt ilyen következetes, amikor arról volt szó, hogy egyes megyei feladatokat és hatásköröket a városi és községi tanácsoknak kell átadni, vagy a leadott feladatok ellátásához biztosítani kell a szükséges feltételeket. Figyelmet érdemel az írásos beszámolóban is érintett tény, amely szerint néhány év alatt háromszorosára emelkedett a megyei irányítású intézmények száma. Ezek egy része a minisztériumoktól, másik része pedig a járási tanácsok megszűnésének következtében került a megyékhez. Nem vitatható, hogy jelentős részüket valóban megyei szintről kell irányítani, de a tendencia mégsem helyeselhető. Ezért — az elmúlt három év tapasztalatainak birtokában — vizsgálni kell, hogy a szükséges feltételekkel együtt mely intézmények irányítása, illetve fenntartása adható le a városi és a községi tanácsoknak. Végezetül az ellenőrzésről néhány gondolatot. Állami ellenőrzésünk — beleértve a tanácsi ellenőrzést is — általában betölti hivatását, hozzájárul a törvényes rendhez, segíti társadalmi és gazdasági céljaink elérését. Jelentős szerepe van a hibák feltárásában, a kedvezőtlen tendenciák jelzésében. Ugyanakkor fogyatékossága, hogy nem elég áttekinthető, túlságosan bonyolult és nem kellően összehangolt. A különféle szervek által alkalmazott, gyakran eltérő szempontok és módszerek az ellenőrzésben szükségesek és nem kifogásolhatók. Az viszont igen, hogy esetenként elmarad az ellenőrzés, formális elemekkel találkozunk, és előfordul az egyes cselekmények szubjektív, nemegyszer a jogszabályoktól vagy az erkölcsi normáktól eltérő megítélése is. Ebből adódik az, hogy egyes szervek munkájában nem lehet megállapítani az eredménytelenséget, és ezért nincs kellő biztosíték a felelősség érvényesítésére sem. Joggal kifogásolható, hogy az ellenőrzés nyomán nem mindig születnek hatékony intézkedések és ezért helyenként szinte minden marad a régiben. A felsorolt megállapítások lényegében a tanácsi szervek munkájának ellenőrzésére is vonatkoznak. A tanácsokról szólva azonban azt is hozzá kell tenni, hogy a megnövekedett önállóság fokozza felelősségüket, és ez a kettő együttesen indokolja az ellenőrzés javítását, hatékonyságának növelését. A céltudatos és rendszeres ellenőrzés erősíti az önállóságot, a felelősséget, és egyúttal segíti a feladatok eredményesebb végrehajtását. A tanácsok önállóságának további növelése, népképviseleti, önkormányzati szerepének erősítése akkor járhat együtt a központi irányítás hatékonyságának növelésével, ha tovább javítjuk a kormány, a minisztériumok és a tanácsszervek ellenőrző tevékenységét, ha fokozzuk az állampolgárok és választott képviselőik által