Országgyűlési napló, 1971. II. kötet • 1973. március 21. - 1975. április 11.

Ülésnapok - 1971-20

1509 Az Országgyűlés 20. ülése, 1973. június 14-én, csütörtökön 1510 néggyel együtt, hanem még az is kétséges, hogy az ötödik ötéves terv elején sorra kerül-e. Ez tette kötelességemmé, hogy ne a választókerületem gondjaiból és szemszögéből nézve hozzam ezt a kérdést az Országgyűlés színe elé, hanem országos összefüggések vonatkozásában vessem fel, mert ez egy olyan kérdés, hogy ha kormányzatunk a közelmúlt 12 esztendő alatt megteremtette a lehetőségét annak, hogy közel egymillió lakást építsünk, akkor gondot kell fordítanunk legalább ugyanolyan energiával a meglevő lakásvagyonunk állapotának a védelmére. Sajnos a lakásgazdálkodásnak csak az egyik ágazata, a lakásépítés került súlyának megfelelően előtérbe és ugyanakkor a lakásgazdálkodás másik ágazatában, a lakóházak fenntartásában a jelenlegi helyzetet még csak kielégítőnek sem tekinthetjük. Történelmi városainkban több százezer lakás tekintetében a minimális fenntartási igények kielégítésére tudtunk csak némi erőforrást biztosítani. Bár az utóbbi tíz évben jelentős erőfeszítéseket tettünk a lakóházak fenntartása terén is, azonban ez még mindig nem mutatkozik elegendőnek és olyan intézkedések megtétele szükséges, amely a lakóházak fenntartását a lakás építésével azonos értékűvé teszi. Indokolja a lakóépületek nemzeti vagyont jelentő nagy értéke is azt a koncentrációt, amit dr. Havasi képviselőtársam az előadói beszédében is megemlített. A 3 millió 255 ezer lakásból országosan 700 ezer darab van állami tulajdonban, amelynek döntő többségét, 620 ezer lakást a tanácsi szervek kezelnek. Ebből a 620 ezer lakásból 400 ezer darabot a fővárosban, 160 ezer darabot a megyei jogú városokban és azokban a városokban kezelnek, ahol jelentősebb számú állami tulajdonban álló lakás van, a többi az különböző kisebb helyeken és zárt településeken van. Az elmúlt 12 esztendőben épült 1,2 millió lakás a fővárosban is hozott és országosan is jelentős minőségi változást, mert a komfortos lakások száma a múlttal szemben megduplázódott, de még mindig 60 százaléka a lakásoknak komfort nélküli, de Budapesten is alig 15 százaléka van a lakásoknak olyan házban, amit 1950 óta építettek. A félkomfortos lakások és a komfort nélküli lakások száma a szükséglakásokkal együtt a legutolsó felmérések szerint még mindig több mint 180 ezer darab. A sok tekintetben elavult, műszakilag korszerűtlen és nagyrészt a századforduló derekán épült régi pesti bérházak több mint 40 százaléka nem került még teljes felújításra 1945 óta. Az 1961-ben végrehajtott műszaki leltárfelvétel alkalmával az el nem végzett felújítási munkák értéke, az úgynevezett felújítási elmaradás, mintegy 10 milliárd forintot tett ki országosan. 1970-ben a még fel nem újított, de még gazdaságosan felújítható épületek állományánál ez az elmaradás országosan már elérte a 15 milliárdot. Jelenleg már megközelíti a 20 milliárdot, amelyből mintegy 15 milliárd forint a főváros felújítási elmaradása. A lakóházak felújításának elmaradása évről évre nő. A tanácsi kezelésben levő lakóépületek újraelőállítási értéke országosan 130 milliárd forint, amelyből csak a fővárosra esik 100 milliárd forint. Ez a nagy nemzeti értéket képviselő vagyon az állagromlás következtében egyre jobban veszíti értékét és jelenleg már mintegy 70 százalékos avulással kell számolni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a régi épületállomány legrosszabb és legkorszerűtlenebb épületei gazdaságosan már nem újíthatok fel, ezekben az épületekben levő lakások zöme egészségtelen és nedves és csak Budapesten mintegy 40 ezer ilyen lakás van. És ez vár sürgős szanálásra. Azonban a negyedik ötéves terv időszakában sem lehet csökkenéssel számolni, mert az épületállomány avulása és romlása ezt nem teszi lehetővé. A jelentős elmaradás felszámolásához és a folyamatos felújítási és karbantartási feladatok ellátásához megfelelő pénzösszegek szükségesek, mert a jelenleg rendelkezésre álló források nem elegendők. 1971. január 1-től a keretgazdálkodás helyett az l/1970-es számú GB-határozat értelmében a normál javítási szükséglet fedezetét a hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján az épületállomány bruttó értékének 1,8 százalékában kell meghatározni és biztosítani. A lakóházjavítási alapból azonban 0,6 százalék fordítandó az 1970-ben érvényes lakásbérleti jogszabályok szerint a bérbeadót terhelő karbantartásra, amely magában foglalja a tervszerű, valamint az egyedi karbantartási igények kielégítését is. Csak 1,2 százalék fordítható felújításra. Ez a majd megfelelő időben és a színvonalasan karbantartott épületek 20 éves periódusában kifejezett felújítási és korszerűségi szükségletet fejezi ki. Az 1,8 százalék azonban nem biztosította a felújítási elmaradások felszámolását. Az épületállomány tervszerű felújítása az 1940-es évektől kezdve a háború, majd a szükséges pénzügyi eszközök és építőipari kapacitás hiánya miatt nem történt meg. A felújítási elmaradás felszámolása a negyedik ötéves terv időszakában sem történik meg szükségszerűen és ezért a felújítási elmaradás évről évre nő. A jelenlegi állapot szerint már az 1,8 százalékos képzési kulcs és a lakóépületek jelenlegi bruttó értéke sem tartható fenn, mert ez már a normál szükséglet kielégítésére sem elegendő és az egyre fokozódó felújítási elmaradás felszámolásának megkezdését sem teszi lehetővé. Azért, mert a normál javítási lehetőséget csökkentik még a következő tényezők is: úgymint az építőipari árszintváltozás, a visszamenőleges bérbeszámítások is csökkentik. Csak a fővárosban a negyedik ötéves terv időszakában mintegy 500 millió forint, éves átlagban 100— 150 millió forint az a csökkenés, amit elvisz ez a kötelezettség a felújítási alapból. Az ingatlankezelési tevékenység fejlesztését a lakóházjavítási alap terhére kell előirányozni — ez is 150 millió forintot tett ki a fővárosban a IV. ötéves terv időszalkában — és még egy érdekes körülményre kell tekintettel lenni, az új lakótelepeken a felvonó és a központi fűtés miatt egyre fokozottabban kell alkalmazni a gépészeti 'karbantartást. Ez egy olyan terület, ahol — szerintem — azoknak a gyártó és