Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-15

1187 Az Országgyűlés 15. ülése, 1972. december 13-án, szerdán 1188 janak. Elszomorít, ha kilépek az országból, hogy milyen sok helyen gondoltak erre. Az osztrákok meg tudták csinálni. A nyáron mentem végig Ausztrián, csupa gyönyörű, régi szénaszárító pajták motívumaiból fogant villák sorát láttam, nem anakronisztikus nosztalgiákat. Gyönyörűek, és építészetileg is nagyon szépek. Épp így Jugoszláviában is ellágyul a szívem, ha látom azokat az apácacserepes, mégis modern házakat, tehát ott sem az egészségtelen, romantikus viskókra gondolok. . Mindenütt felismerte a nép, hogy ez olyan szellemi kincse, amitől tulajdonképpen nem szabad elszakadnia, és azt hiszem, valami megmozdult bennünk is, mert talán a skanzeneket is részben ezért csináljuk. Persze ez is nagyon lényeges dolog, de a skanzen egy szabadtéri múzeum, azok az objektumok, amiket eredeti helyéről elmozdítunk, múzeumi műtárgyakká válnak, tehát a hidas, a hombár és a kontyos ház Szentedrén műtárgy és a műtárgy nem ház, hanem múzeumi tárgy. Ott volt ház, ahol hagytuk tönkremenni. Az a javaslatom — mivel a magyar paraszt, a magyar falu, és mindenki még mindig megfogható egy kicsikét a pénzzel — nem lehetséges-e, hogy tizenöt évi adókedvezmény helyett, húsz-huszonöt évi adómentességet kapna az a valaki, aki egy ilyen gondolatban fogant épületet próbál építeni, vagy tesz valamit, hogy egy ilyen ház vagy falurészlet megmaradjon, és ne tűnjön el. Még egy nagyon fájdalmas dolog, amiről szólnom kell, tulajdonképpen talán interpellációkba tartozna, de mivel pénzzel ez is összefügg, itt teszem szóvá, megközelítőleg sem jelentőségéhez mérten. Hogy igazodik el akár az előbbi, akár más esztétikai dolgokban a társadalom legszélesebb rétege. A művészet létünknek, a körülöttünk levő világnak képi, szellemi vetülete, az önkifejezésnek a csodája. Amin — és ez a szomorú benne — mindenki átment, aki itt ül. Mindenki részese volt, mert mindenki átment az önkifejezés, a teremtés első boldogságán, mert mindenki rajzolt. Vagy a porba, vagy a papírra, ezek a rajzok az akkori szellemi képének a vetületei voltak. Ezeket a képleteket vissza tudta olvasni, tele volt asszociációval, absztrakt gondolattal— most nem pejorative értem az absztraktot, vigyázni akarok e kifejezéssel. — Valahol négyéves kortól kezdtük el nagyon tervszerűen kiirtani belőlünk. Gátlásrendszerekkel vettük körül magunkat, és most nemrégiben eljutottunk oda, hogy a középiskolákban fakultatívvá tettük a rajzot. Ez a kérdés netm, szeretem a rajzot, vagy nem szeretem a rajzot kérdése, nem szeretem a képet, vagy nem szeretem kérdése, ez a szellemi teljesség tartozéka. Ezt nem szabad hagyni. Lehet, hogy ennek is van pénzügyi vetülete, lehet, hogy kevés a rajzterem, de ha komisz akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy még jó padok sincsenek mindenütt, nem lehet bennük ülni sem rendesen, nemhogy rajzolni. Természetesen nem ilyen naiv dologban látom az okot. Sokkal súlyosabb szemlélet van mögötte, visszahatása beláthatatlan. Nagyon kérem az igen tisztelt Országgyűlést, hogy azokon a szerveken keresztül, akiken ez múlik, vizsgáltassa meg, és nagyon sürgősen revideáltassa. Szépvölgyi elvtársnak szeretnék még egy dolgot elmondani, mások felé is ugyan, hisz nemcsak az ő asztala, mindnyájunk felé. Elöljáróban hadd mondjak el még egy adatot, nem valami sznobizás ez, és nem sznobok voltak, akikről szó van. Százötezer ember látogatta meg a Chagallkiállítást, ennek körülbelül a fele diák volt, akiket nem úgy vezettek oda, maguktól mentek. Arra utalok, hogy a kortársművészet, a jelenkor művészete iránt óriási érdeklődés van. Volt egy szerény, kicsi, félig elavult, de mégis jól használható Nemzeti Szalonunk, egy reggel arra ébredtünk, hogy a dömperek már háromnegyed részét letúrták, tulajdonképpen — ne haragudjon — úgy érzem, hogy a főváros tartozik ezzel önmagának és a nemzetnek — ha nem nagyon patetikus ez a fogalom. Kell ezzel valamit csinálni. Azt hiszem, ez olyan feladat, amelyre igenis a kulturális alapnak, vagy azoknak, akiknek a gazdasági körébe tartozik — a pénzét igénybe lehet, és igénybe kell venni. Végül, és máris a végén vagyok, még két mondatot. Több lesz. (Derültség.) Az ipari rekonstrukció folytán úgy hiszem végzetes hiba történt. Tudniillik ebből az óriási, nagy jelentőségű, tényleg kilométerkövet jelentő tényből a nemzet gazdasági, szellemi életéből kimaradt az iparesztétikának a kérdése. Én ebben a kérdésben nem vagyok annyira járatos, mint azok a barátaim, akikkel egy szövetségben ülök. Amikor meghallották, hogy felszólalok, azt mondták, hogy mondjam el Faluvégi elvtársnak, hogy egykét év múlva milliárdos tételekben fog ez viszszaütni. Úgyhogy erre oda kellene figyelni. Nem akarom — és nagyon kérem, ne bántódjon meg, nem valami olcsó kihasználása, expozéja kis lapszuszának, ahol a csomagolástechnikáról, a gyönyörűen csomagolt áruról beszélt. Természetesen nagyon jelentős kérdés ez, de én annyiszor vettem gyönyörűen becsomagolt mirelité málnát, amiben lottyadt lé volt. Egyszóval szép árunak kell lenni, szép csomagolásban. Tehát nem a szép csomagolás ellen beszélek, hanem a szép csomagolás mellett szép áruról. Minden szomszédos országban, a demokratikus országokat említem elsősorban, mert ott is van Iparesztétikai Intézet. Ez is tulajdonképpen egy olyan sztereotip vágy, amelyik mindig minden egyes alkalomkor jelentős fórumokon szóba kerül. Mindenki tudja, hogy ez kell, és valahol mégis elsikkad. Ugyanígy másik nem kisebb feszítő, gond a lakáskulturális program végrehajtásánál jelentkezik. Épültek óriási erőfeszítéssel, óriási áldozatok árán lakásaink ezrei, százezrei, és tulajdonképpen ennek az ipari tervező esztétikai, belsőesztétikai tervező része, bútortervező része tulajdonképpen nem megoldott. Végére értem mondandómnak, még egyszer elnézését kérem a mélyen tisztelt Országgyűlésnek. Azt hiszem, talán nem ártott néhány szót szólni ezekről a gondokról, mert higgyék el, nincs nemzet sokszínű, differenciáltan összetett szellemi élet nélkül, az egysíkú szellemi élet nem teremt soha művelődési kört, művelődési kör csak a sokszínű és összetett szellemi létben tud tenyészni. Nagyon szépen köszönöm a figyelmüket. (Taps.)