Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-13

987 Az Országgyűlés 13. ülése, 1972. október 11-én, szerdán 988 lataiból kiindulva a feldolgozóiparnak a termelés felfutásával arányos fejlesztésére. Tisztelt Országgyűlés ! A következőkben egy olyan kérdést szeretnék felvetni, amely már többször szóba került itt a parlamentben e napirendi pont tárgyalásánál is. Ez irányban történtek intézkedések, és javaslatok is vetődtek fel a megoldást illetően. Konkrétan a kedvezőtlen adottságú, gyenge termelőszövetkezetek helyzetéről, fejlődésük további lehetőségéről van szó. A tegnapi nap folyamán Palkó képviselőtársunk megoldásként felvetette azt is, hogy az ilyen adottságú termelőszövetkezetek földterületein hétvégi pihenőhelyeket alakítsunk ki. Ez természetesen csak adott helyen lehet megoldás. Nem minden gyenge termelőszövetkezetre lehetne ezt a megoldást adaptálni, hiszen a rossz körülmények nem mindenütt párosulnak a romantikus és felüdülést jelentő környezettel. A több éven keresztül tartó és a jövőben is folytatódó megkülönböztetett állami támogatási rendszer sem biztosítja e termelőszövetkezetek gyorsabb ütemű megerősödését, bár úgy gondolom, hogy a népgazdaság nem nélkülözheti tartósan ezeknek az üzemeknek eredményesebb részvételét a termelésben. Ezért a jövőben alaposabb elemző munkára támaszkodva tovább kell gondolkodni azon, hogy a jó és a gyengébb adottságú termelőszövetkezetek közötti igen nagy jövedelmezőségi különbségeket hogyan lehet csökkenteni. Jelenleg például egy jó minőségű fekete földön gazdálkodó termelőszövetkezet ugyanolyan mennyiségű, vagy esetenként kevesebb befektetett munkáért többszörös jövedelemre tesz szert, mint egy nyírségi homoktalajon gazdálkodó termelőszövetkezet. Meg kell mondani őszintén, hogy ez az állapot az adott területen politikai tényező is. Javaslom, hogy a jövőben a termelés fejlesztését irányító jogszabályok jobban vegyék figyelembe az üzemek helyzetéből adódó különbségeket és azok ellensúlyozását az állami támogatás, az adó- és hitelpolitikai rendszer még jobban segítse elő. Tisztelt Országgyűlés! Hadd szóljak végül a szakmunkás-utánpótlás és képzés néhány gondiáról. Az élelmiszer-gazdaság továbbfejlesztésének, a termelékenység hatékonysága emelésének egyik igen lényeges alapfeltétele a szakember-utánpótlás optimális biztosítása. A gyors ütemű műszaki-technikai fejlődés korában az egvre több új gép, az automatizálás, az úi technológiának a termelés szolgálatába állítása szinte megköveteli, hogy ezeket hozzáértő szakemberek, technikusok, mérnökök alkalmazzák és kezeljék a gazdaságosság és termelékenység érdekében, a népgazdaság javára. Hozzátartozik a valósághoz, hogy több tényező akadályozza, lassítja a szükségletekhez igazodó élelmiszeripari és mezőgazdasági szakmunkásképzést. Ilyenek például az ipari és más szakmákhoz viszonyítva a mezőgazdasági pályának, munkának nem megfelelő propagandája. Az általános iskolákban tanulók keveset hallanak és tudnak a mezőgazdaság különböző ágazatairól, munkalehetőségeiről, a szakmunkásképzésről. Az úgynevezett pályaválasztási osztályfőnöki órákon a pedagógusok elsősorban olyan pályák felé irányítják a gyerekeket és szülőket, amelyeket ismernek, és ebből a körből általában kimarad a mezőgazdaság. A- pályaválasztással kapcsolatos szülői értekezleteken különböző üzemek, gyárak képviselői is megjelennek, de minimális azoknak az osztályfőnöki óráknak, szülői értekezleteknek a száma, ahol az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek vezetői is részt vennének. Több ellentmondás és feszültség hordozója még ma is az élelmiszeripari és mezőgazdasági szakmunkásképzés úgynevezett kétgazdás rendszere, az iskolán belüli sok ágazati képzés, valamint a képzésre rendelkezésre álló pénz és anyagi eszközök nem éppen legcélszerűbb felhasználása. Az iskolák egy része a MÉM felügyelete alá tartozik. Ezek általában jól el vannak látva műhelyekkel, gépekkel, egyéb felszerelésekkel, szociális létesítményekkel. Az iskolák másik része a megyei tanácsok irányítása alá tartozik. A költségvetési keretek szűkössége miatt a gépi és egyéb felszerelések, műhely-, szerelőcsarnok-ellátás gyenge, a szociális létesítmények minimálisak. Ellentmondás az is, hogy elsősorban az iskolák feladata az osztályok benépesítése. Véleményem szerint nem az iskolák létfenntartásának érdeke határozza meg és teszi szükségessé a szakmunkásképzést, hanem a népgazdaság érdeke. Nincsenek az üzemi vezetők erre ösztönözve, a számonkérés is elmarad és nem is nagyon élnek ezekkel a lehetőségekkel. Ez legjobban tükröződik az ösztöndíjak alacsony számában. Néhány problémát — az eredményeket nem érintve — azért is vetettem fel, mert időszerűségét és fontosságát alátámasztja a közelmúltban hozott, a közoktatás fejlesztését szolgáló párthatározat, amelynek célkitűzései között igen fontos helyet foglal el a szakmunkásképzés. A területen egészséges lelkesedés, a társadalmi összefogás és segítő szándék tapasztalható. Ez megnyilvánul a különböző helyi intézkedésekben, akciók indításában. Ezek dicséretet érdemelnek. Látnunk kell azonban azt is, hogy a feladatok megvalósítása, az ellentmondások feloldása nem várható rövid időn belül. Ez folyamatos, szisztematikus munka eredménye lehet csak. Éppen ezért a végrehajtás gyakorlatában a területeken az alapos helyzetelemző munka lehet a kiindulópontja a feladatok megjelölésének. Vigyáznunk kell arra, hogy hova tesszük azt a bizonyos kalapácsot, én úgy gondolom, hogy annak leginkább a helye a satupad mellett van. Nem lenne helyes és jó dolog, ha túlzott lelkesedéstől fűtve, most anyagi lehetőségeinket meghaladó vállalkozásokba kezdenénk. A szakmunkásképzés szükségessége ma felismert össztársadalmi érdek. A jelenlegi helyzetünket és lehetőségeinket ismerve lehet, sőt kell is többet tennünk minden szinten a képzés és nevelés fejlesztéséért. A társadalomban, a kollektívákban olyan köz-