Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.
Ülésnapok - 1971-12
925 Az országgyűlés 12. ülése, 1972. október lO-én, kedden Ö26 gazdaságfejlesztés összhangjának szükségszerűségét, nem következett be kielégítő fejlődés a gyakorlatban a termelőeszköz gyártó iparágak és az élelmiszergazdaság piaci kooperációja, egymásraépülése terén. Az utóbbi években megháromszorozódott ugyan mezőgazdaságunkban az ipari eredetű eszköz- és anyagfelhasználás, de a hazai iparágak mezőgazdaságilag hasznosítható termelése még mindig jóval alacsonyabb arányú, mint a környező, illetve hasonló fejlettségű országokban. Különösen az építőelemgyártás, à munkagép- és -alkatrészellátás, az állattartási berendezések, a kémiai anyagok termelése terén igényelné a mezőgazdasági piac az ipari háttér erősödését. Ugyanakkor iparunkban is kínálkozik a lehetőség a mezőgazdasági irányú fejlesztésre, továbbá ez is egy eredményes megoldás lehet a napjainkban gazdaságtalanul termelő nagyvállalatok fejlett technikára alapozott átprofilírozása terén. De nézzünk körül szűkebb házunk táján, a szövetkezetek jelenlegi termelőeszközgazdálkodásában is. Közvéleményünk előtt ismeretes mezőgazdasági szövetkezeteink — bátran mondhatjuk — a várakozásokat is meghaladó fejlődése. Az azonban már kevésbé ismert, hogy e fejlődés a mezőgazdasági szövetkezetekbe bevitt és ott használt termelőeszközök: gépek, épületek termelésben tartásának nagyfokú időbeli elnyújtása, a feltétlenül indokolt eszközcserék újabb és újabb kényszerű elodázása árán valósulhatott meg. Történelmileg vizsgálva, ez a jelenség az átszervezést követően az értékfolyamatokban, pontosabban a pénzben kifejezett nyilvántartásokban teljesen rejtve maradt. A termelőszövetkezetek értékben kifejezett álló-vagyona, és annak reális használati értéke között — amortizációs leírás hiányában és az előbb említett okok halmozódása következtében — néhány év alatt több milliárdos különbség jött létre. Komárom megyében például az állóeszközérték 27 százalékos helyesbítése vált szükségessé. E konfliktust 1966-ban egy országos átértékelési és hitelrendezési intézkedéssorozattal igyekeztünk feloldani. Ekkor — igen helyesen — termelőszövetkezeteinkben is életbelépett az amortizációs alap képzésének kötelezettsége. A bevezetett, de a ténylegesnél kedvezőbb műszaki mutatókra és üzemeltetési körülményekre alapozott amortizációs kulcsok azonban az esetek jó részében olyan alacsonyak, hogy a tényleges amortizációt csupán részben fedezik. így például a valóságban 3—4 évente kicserélődő ekéknél 12 százalék, épületeknél — amelyek 10—12 évenként szinte teljesen átépülnek —, 1,3—2,2 százalék a leírási kulcs. Fokozza a problémát a költségszempontok és az új technológiák előtérbe kerülésével egyre jelentősebbé váló erkölcsi amortizáció, míg az eszközök célszerű időpontban végrehajtott váltására anyagi okokból továbbra sem kerülhet sor. Az így előállott jelenlegi helyzet tehát fejlettebb ugyan az amortizáció bevezetése előttinél, de az. álló vagy on névleges értéke és reális használhatósága közötti távolodás, ha kisebb mértékben is, tovább folytatódik. Jelentős többletköltséggel üzemeltetjük az avult eszközállományt. Ugyanakkor a tényleges amortizáció egy része nem jelenik meg a költségekben, hanem átkerül a jövedelem zónába. A tenmelésfejlődés megítélését ez azért zavarja, mert elmossa a költségek és jövedelmek közötti határokat, s nem teszi lehetővé a termelés szintentartását, azaz az egyszerű újratermelést szolgáló és a termelés bővítését biztosító befektetések pontos különválasztását. Jelen helyzetben tehát üzemeltetési költségtöbbletek merülnek fel, aminek ellensúlyozására az egyszerű újratermelés biztosítására hivatott amortizációs költségek .egy részét mintegy felszabadítjuk és jövedelemként kezeljük. Ezáltal a reálisnál nagyobb mezőgazdasági jövedelem látszatát keltjük s a termelésbővítés illúziójával fektetjük be ott is, ahol ez a valóságban az egyszerű újratermelés igényét sem elégíti ki. Ez a helyzet félrevezeti a gazdaságokat is, nem ösztönöz az optimális eszközkihasználásra, zavarólag hat a termelőeszköz-kereskedelemre. Az amortizációs rendszer felülvizsgálatát indokolná továbbá a termelőeszközök drágulása is. Az amortizáció-elszámolás^ jelen rendszerében ugyanis csupán az adott eszköz beszerzéskori értékét írjuk le. Az elhasználódás tényleges időpontjában viszont, vagyis évek múltán ez a névleges pénzérték .már közel sem teszi lehetővé a kiselejtezendő eszköz' azonos kapacitású eszközzel történő pótlását. Az értékfolyamatok ez esetben is szintenmaradást mutatnak, ténylegesen azonban a lecserélendő eszközök teljes amortizációja közel sem biztosítja az egyenértékű kapacitáscserét. Tisztában vagyok természetesen azzal, hogy mezőgazdasági üzemeink nagyfokú differenciáltságuk folytán — miként a közgazdasági irányítás más területein — eltérő : alternatív megoldásokat igényelnek a szintentartó eszközcserére alkalmas amortizációs rendszer kialakítása terén is. A tényekkel azonban jobb időben szembenéznünk. Miután napjainkban kezdődött el az ötödik ötéves terv és a távlati fejlesztési koncepciók előkészítése, helyesnek tartanám, ha az ágazatfejlesztési változatok között megvizsgálnánk a természeti kincseinken nyugvó mezőgazdaság potenciális lehetőségeit optimálisabban kiaknázó változat feltételrendszerét és ennek népgazdaságunk általános fejlődésére gyakorolt hatását is. Tisztelt Képviselőtársak! Rövid felszólalásommal ezekre kívántam a figyelmet felhívni. Mivel meggyőződésem, hogy a beszámoló helyesen tükrözi az élelmiszergazdaság helyzetét és fejlődési tendenciáit, azt elfogadom, elfogadásra ajánlom és tevőlegesen támogatni kívánom. (Taps.) ELNÖK: Sárvári István képviselőtársunkat illeti a szó. SÁRVÁRI ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! A mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter elvtárs által elmondottak és a beszámoló Vas megye mezőgazdaságának időszerű problémáira is jellemzőek. Hozzászólásomban elsősorban foglalkoznék a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztése érdekében tett kormányintézkedéssel, amely kedvezően hatott, és e téren 1973. január elsejével