Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-11

"97 Az Országgyűlés 11. ülése, 1972. június 23-án, pénteken 798 lyozók finomítása során, valamint az 1973. évi költségvetés összeállításakor javaslataimat figyelembe veszik. A pénzügyminiszter elvtárssal együtt én is bízom intézkedéseink sikerében, dolgozó népünk aktív közreműködésében. Az 1971. évi költségvetés végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot elfogadom. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Pázsit Árpád képviselőtársunk. PÁZSIT ÁRPÁD: Tisztelt Országgyűlés ! Az utóbbi időben gyakran esik szó a beruházásokról és a készletek alakulásáról, pontosabban a készletek növekedéséről. A különböző tájékoztatókban és a költségvetés végrehajtásáról szóló törvényjavaslatban, s a miniszter elvtárs tegnapi előadásában, valamint a hozzászólásokban szintén jelentős hangsúlyt kapott ez a két téma. Költségvetésünk kiadásaiból mintegy 33 milliárd forintot lényegében ezeken a területeken használunk fel. A vállalatok gazdálkodásában a belső tényezők — mint a műszaki, gazdasági, szervezési kérdések — azok, amelyek a készletek nem kívánt mértékű növekedését előidézik. Ezt gyakran hallani. De szeretném a figyelmet ráirányítani a kereskedelmi készletek elégtelenségére, mint jelentős befolyásoló tényezőre. A költségvetés végrehajtásáról szóló jelentésből kitűnik, hogy a termelőeszköz-kereskedelmi vállalatok készletei 3,1 milliárd forinttal emelkedtek. Feltehetően ez a növekmény sok. Bár úgy gondolom, ebben az árváltozások is benne vannak. Azonban a kereslet oldaláról tekintve a termelőeszköz-kereskedelmi vállalatok készletei választékban és mennyiségben a tapasztalatok szerint nem nagyok. Jelenleg olyan helyzet alakult ki, hogy az iparvállalatok viszonylag nagy készleteket tartanak a termelés biztonsága érdekében, ugyanakkor a készletező, illetve a kereskedelmi vállalatok érdekeltségüknél fogva igyekeznek minimális készletszintre beállni. Nagyon érdekes és egyben furcsa, hogy a kereskedelmi vállalatok gazdálkodásukat, illetve a vevők ellátását alárendelik a megfigyelési időpont, más néven a készletminimum időpont ellenőrzési eredményeinek. Vagyis az ellenőrzés időpontjára nem rendelnek eszközöket, hogy készletük egy meghatározott minimumon legyen. Tehát jó eredményt akarnak-elérni. Kérdés az, hogy valóban jó eredménynek tekinthető-e ez a gyakorlat. A vásárlók szükségletének elemzésére nyilván megvannak a megfelelő módszerek, de például a Szerszám- és Kisgépértékesítő Vállalat a tárgyidőszakot megelőzően 180 nappal adja fel megrendeléseit az iparnak. Ekkor még nem ismeri megrendelői konkrét igényeit, vagy ha a korábbi igények alapján rendel, nem biztos, hogy 180 nap múlva még aktuális a szállítás. Általában 90 nap a szállítási, illetve az utánpótlási szakasz; ha tudnak szállítanak, ha nem, nem. Ha a felhasználó vállalatnak az adott cikkből van még készlete, akkor átvészeli az időt a következő szállításig, ha nem, akkor esetleg leáll a termelés. A termelő vállalatok jobb készletgazdálkodását, a közgazdasági szabályozókon túl, célszerű lenne nagyobb készletekkel és választékkal rendelkező, gyorsan szállító kereskedelmi háttérrel is elősegíteni. Az iparvállalatok készletgazdálkodása mindenképpen magában hordja a kockázatot. Ha minimális készletre törekszik, a bizonytalan szállítás következtében termelését, végső soron árbevételét kockáztatja. Ha biztonságosabb, nagyobb készletet tart, nagyobb eszközlekötési járulékot fizet. Kérdés, hogy az ilyen jellegű kockázatok vállalását szabad-e rászorítani a vállalatokra az előbb említett kereskedelmi gazdálkodással. Ismét a Szerszám- és Kisgépértékesítő Vállalat példáját említem meg. Még a jelenlegi körülmények között is igyekeznek javítani az ellátást oly módon, hogy fejlesztési alapjuk 50 százalékát fordítják forgóalap-feltöltésre, .mert hitelt nem kapnak. De úgy tudom, hogy más TEK-vállalatoknál is hasonló a helyzet, holott a fejlesztési alap valóban fejlesztési célt szolgáló felhasználása is nagyon fontos lenne. Ügy érzem, kissé leegyszerűsítve, illetve nagy vonalakban érintem e problémakört, de azt hiszem, egyetértenek velem abban, hogy ott tartsunk nagyobb készleteket, ahol a népgazdaság szempontjából ez a leggazdaságosabb, de semmi esetre sem a termelővállalatoknál. Szeretném javasolni a Termelőeszköz Kereskedelmi Vállalatok adózási és hitelrendszerének felülvizsgálatát, mert a szabályzók mechanizmusa feltehetően nem az elképzeléseknek megfelelően működik. A beruházási szférába tartozó, nem nagy horderejű, de nem lényegtelen kérdést szeretnék megemlíteni. Az Országos Tervhivatal elnöke és a pénzügyminiszter 1/1967. XI. 17-én kiadott együttes rendelete a beruházások rendjét szabályozza. E rendelet 1. §-a az állóeszköz fogalmi meghatározását írja le. Eszerint állóeszköz minden olyan a társadalom termelési vagy egyéb szükségleteinek kielégítését szolgáló, rendeltetésszerűen: használatba vett vagyontárgy, alkatrészeivel és tartozékaival együtt, amelynek elhasználódási ideje három évnél hosszabb és beszerzési értéke meghaladja az 5000 forintot. Az állóeszközök állományának bővítése és pótlása viszont beruházásnak minősül. Mint ismeretes, a beruházási feszültségek nem enyhültek. És itt az 5000 forintos értékhatár ellen emelnék szót. A rendelet megjelenése óta eltelt időben az árak emelkedése számos olyan eszközt utasított az állóeszköz kategóriába, amelyek egyébként tipikusan fogyóeszközök, csak drágábbak lettek, így például az iparban egyébként nagyon fontos kisgépesítési lassítja az állóeszköz-értékhatár alacsony szintje, mert csak beruházási keretből lehet adott esetben 8—10 ezer forint értékű kisgépet beszerezni. Az elmondottak alapján, kérem az Országos Tervhivatal elnökét és a pénzügyminiszter elvtársat, hogy szíveskedjék a rendeletet felülvizsgálni és ha egyéb körülmények lehetővé teszik, az 5000 forintos értékhatárt magasabb ösz-