Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-9

639 Az Országgyűlés 9. ülése, 1972. április 20-án, csütörtökön 640 mezőgazdasági dolgozók részére korszerű és használható munkaruha gyártása. A szükséglet felmérése során természetesen sok indokolatlan igény is felvetődik. Bács-Kiskun megyéből, s ezen belül a bajai járásból már több országos kezdeményezés is elindult az egészségügy érdekében, s azóta is jól bevált. Talán nem látszik szerénytelenségnek, ha ezek közül néhányat említek. Például az ingyenes véradás, az öregek napközi otthonának szervezése. Itt említem meg, hogy a közelmúltban Baján széles körű ankéton vitattuk meg a megye mezőgazdasági üzemeinek balesetvédelmi és egészségügyi helyzetét, s megjelöltük a legfontosabb feladatokat. Hasonló rendezvények népszerűsítését javasolnám minden érdekelt üzemnek. A továbbiakban néhány javaslatot tennék az egészségügyi törvény, illetve annak végrehajtási utasítása kiegészítésére: Véleményem szerint az egészségügyi törvénynek — ha csak néhány gondolattal is — utalnia kellene az ifjúság egészségvédelmének legfőbb követelményeire a végrehajtást illetően. Az ifjúság nevelésével kapcsolatban a családnak, az iskolának, a munkahelynek és magának az ifjúságnak sok kérdésben eltérő a véleménye. Élesen jelentkezik a szemléletbeli különbség az egészséges életmódra nevelés területén. Oka legtöbbször a megfelelő egészségügyi ismeretek hiánya. Tudjuk, hogy a törvény nem terjedhet ki olyan részletkérdésekre, mint a fiatalkori dohányzás, vagy szeszes ital fogyasztása. Tartalmazhatna azonban olyan utalást az ifjúság egészségvédelmének fontosságára, amelynek alapján a végrehajtási utasítás kiterjedhetne ezekre a kérdésekre is, akárcsak a fiatalkori testnevelés és sportolás jelentőségére. Az iskolaorvosi hálózat teljes és haladéktalan kiépítéséről még túlzás lenne szólni, de annak szabályozására lehetne utalni a végrehajtási utasításban. Hérakleitosz mondta: „Jobb a láthatatlan összhang a láthatónál". A valóban láthatatlanul is megnyilvánuló összhang egyik alapfeltétele az ellentmondás időben való felismerése, pontos elemzése és feloldása. Elégedettek lehetünk-e az összhanggal, különösen, ha a jelenlegi helyzetet nem a múlthoz, hanem a jövő igényeihez mérjük? Csupán néhány kiragadott tapasztalatra utalnék, mint gyakorló pedagógus. Ezek közül is azokra, amelyek a tennivalókra hívják fel a figyelmet. A pedagógiai kutatásokat — ha az országban szétszórtan is — egyre jobban kibontakozó kísérletek követik. Például Csávolyon is szaktanterem rendszerű oktatás folyik. Tudományos kutatások során kidolgozták már az iskolaépítés korszerű elveit. A gyakorlatban sajnos jobbára csak elvek maradnak. Nincs utasítás, 'nincs jogszabály, amely már a beruházáskor a ma is érvényesíthető előremutató elvek alkalmazására kötelezne. Az egészségügy sokszor csak legalizálja a kész tényeket. Például — értesülésem szerint — nyolctantermes iskolát csak tornateremmel lehet építeni. Ügy hírlik, hogy azóta több helyen kétszer négytantermes iskolát építenek. (így nem kötelező a tornaterem.) Kinek jó ez? Az említett probléma felülvizsgálata fontos feladata lehetne a három érdekelt szakminisztériumnak: (egészségügy, művelődésügy, építésügy). Javasolnánk továbbá, hogy a tanácsok szerepe még nagyobb hangsúlyt kapjon a végrehajtási utasításban. Befejezésül engedjék meg, hogy a szociális és egészségügyi bizottság megbízásából „Az elmebetegek és az alkoholisták gyógykezelésére és gondozására vonatkozó jogszabályok" végrehajtásának eredményeit és nehézségeit vizsgálva Angyalföldön és Bács megyében szerzett eddigi tapasztalataimból azokról szóljak, amelyek ítéletem szerint erre a fórumra tartoznak. Az orvosokat és segítőiket felelős munkájukban, amit nemegyszer nehéz körülmények között látnak el, a dolgozó nép elismerése és a betegek gyógyításában elért eredményeik lelkesítik. A köszönet hangja kevés mindezért. Amit láttam, még most is hatása alatt vagyok, s megnyert az ügynek. A 12/1966. számú tvr. rögzíti azt a tendenciát, amely az elmebeteg-ellátás terén az elmúlt évtizedek alatt bekövetkezett, nevezetesen azt is, hogy a társadalom által nyújtott védelem helyett első helyre a betegek gyógyítása került. Ez az új gyógyszerek és gyógyeljárások alkalmazása következtében eredményesebbé válhatott. De az intézmények korszerűsítése, az elmebetegek ellátásának fejlődése nem tudott ezzel lépést tartani. Az elmegyógyászati célokat szolgáló kórházi ágyak száma csak 1965-ben érte el azt a szintet, mint ahol a második világháború előtt állt: 10 ezer lakosra 7,5 ágy. 1968-ban már 8,4 ágy volt, a terv 1985-re 20 ágy. Bármennyire is rövidült a hatásosabb kezelések következtében az egyes betegek kórházi kezelésének tartama, az életkor meghosszabbodásával óriásira nőtt az időskori elmebetegek száma, s ugyancsak nőtt az elmeosztályokon elhelyezett betegek élettartama is. Hozzátevődik még ehhez, hogy a családtagok munkába állásával olyan idős korúak is elmeosztályra nyernek beutalást, akik legfeljebb ellátást, gondozást igényelnének, amit korábban egy erre alkalmas családtól megkaptak. Mindez az elégtelen szociális ellátottság következménye is. Ez utóbbi betegek kórházból való elbocsátásának lehetősége minimális. így állott elő az a helyzet, hogy az elmeosztályok egészségtelenül túlzsúfoltak, ágykihasználásuk általában száz százalék fölött van, egyes osztályokon a 150 százalékot is eléri: három betegre két ágy. Az optimális ágykihasználás 95—98 százalék körül van. Az elmebeteg-ellátásra vonatkozó szakmai irányelvek — az Egészségügyi Minisztérium 1969-ben adta ki — éppen ezért jelentős fejlesztésre adnak távlati tervet. Ez a terv figyelembe vette az Országgyűlés szociális és egészségügyi bizottságának 1968-ban folytatott vizsgálatának javaslatait. Ez a beszámoló leszögezte, hogy a hazai elmebeteg-ellátás halaszthatatlan feladat, így került előtérbe az elme- és idegellátás fejlesztése, de korántsem kellő mértékben a pénzügyi, gazdasági tárcáknál, tanácsok végrehajtó bizottságainál. A terv megvalósítása —ennek el-