Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-8

581 Az Országgyűlés 8. ülése, 1972. április 19-én, szerdán 582 szólva — nem elég akarni, tenni is kell értük. Szocializmust építő társadalmunkban mindenki aszerint méretik meg, hogy mennyit ad a közösségnek. A haza mindenkitől odaadó munkát, a harcban állhatatosságot kér, és általános felemelkedést ígér. Ha ennek tudatában dolgozik egész népünk, beteljesedik mindaz, amire törekszünk, amit az előttünk fekvő alkotmánytervezet átfogóan kifejez. Meggyőződésünk szerint ez az alkotmány híd, amely a megpróbáltatásokkal terhes, több mint ezeresztendős múltból a jelenen át szebb, boldogabb jövő felé vezet. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Elvtársak! Az előttünk fekvő törvénytervezet jó, és elismerés illeti mindazokat, akik dolgoztak az alkotmány módosításának a feladathoz illő gondos előkészítésében; köszönet és elismerés illeti az Országgyűlés kiküldött bizottságának tagjait, akik ezt a nagy munkát befejezték. Köztudott, és most megismétlem: pártunk, a Magyar Szocialista Munkáspárt az alkotmány betartása fölött mindig őrködött, betűinek és szellemének feltétlen tiszteletben tartásával tevékenykedett eddig is; ezt fogja tenni a jövőben is. Az alkotmánymódosítás célját, fő elvi kérdéseit szélesebb közvéleményünk is ismeri és támogatja. E gondolatok jegyében az alkotmány módosítására vonatkozó törvényjavaslatot elfogadom, és a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága nevében a tisztelt Országgyűlésnek elfogadásra javaslom. (Hosszan tartó taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Az ülést másfél órára felfüggesztem. (Szünet: 13.42—15.14. —Elnök: VARGA GÁBORNÉ) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Tanácskozásunkat folytatjuk. Szólásra következik Darvas József képviselőtársunk. DARVAS JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés! Nem tudom, hányan vagyunk még itt, akik tagjai voltunk 1949-ben annak az Országgyűlésnek, amelyik megalkotta és elfogadta Népköztársaságunk alkotmányát. Gondolom, nem nagyon sokan, és egyre kevesebben leszünk —végül is ez az élet rendje. De akik itt vagyunk még, emlékezhetünk annak az ülésnek az ünnepi hangulatára. Kállai elvtárs gazdagon érvelő előadói beszédében azt mondta, hogy a történetírók egy-egy korszak megjelölésére szívesen keresnek jelzőket — gondolom, az írókra is értette ezt —, én is keresek, mégis félve mond ki az ember ilyen szavakat, hogy „történelmi", „történelmi jelentőségű" — félve, mert volt idő, amikor túlságosan is gyakran használtunk ilyen fogalmakat, és a szavak is, a fogalmak is hamar devalválódnak. Pedig akkor valóban joggal érezhettük azt 1949 augusztusában, hogy történelmi esemény részesei vagyunk. Akkor már nagyjából legalábbis begyógyítottuk a háború sebeit, szétvertük a feudálkapitalizmust és legerősebb alapját, a nagybirtokot s szétosztottuk, a nép tulajdonába vettük a föld kincseit, az ipar nagy részét, a bankokat, túl voltunk az infláció pusztításain, túl a koalíciós harcok terméketlen és olykor már-már kilátástalan és veszélyes szakaszain. Eldőlt, hogy ki kit győz le! Túl voltunk a fordulat évén. Marxista társadalomtudósok, történészek vitatták, vitatják ma is, vajon adva voltak-e 1948-ban a fordulat, a proletárdiktatúrára való áttérés feltételei, és egyáltalán, hogy szükséges volt-e ilyen éles fordulat, és hogy a párt, helyesebben szólva az akkori pártvezetés politikájában nem voltak-e már akkor jelen a későbbi torzulások elemei? Lehet, hogy jogos ez a vita, de egy mégis bizonyos: az, hogy megalkottunk egy olyan alkotmányt, amely nem jelszóként és nem óhajként, hanem élő valóságként rögzíthette azt, hogy a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé. És ezt a történelmi igazságot a későbbi hibák és bűnök sem hatálytalaníthatták. Azóta eltelt 23 esztendő, majdnem egy negyedszázad, és ez a 23 év történelemmé vált, nem is akármilyen történelemmé. Nincs az országban senki, egyetlen ember sem, ha tudatosan vallja, vagy egyszerűen csak tudomásul veszi, akinek ne vált volna élete részévé ez a negyedszázad. S ez még ha más módon, de azokra a fiatalokra is áll, akik gyerekfővel élték át a kezdet éveit, vagy éppen azóta születtek. Sorsunk, részvételünk, felelősségünk, érdemünk vagy mulasztásunk más és más lehet, sőt az is, de népünk részeként, külön-külön is és együtt is mint nemzeti sorsunk ez a közel két és fél évtized sikereivel és kudarcaival, néha tragikus belső ellentmondásaival, konfliktusaival, ám ugyanakkor mégis korszakos eredményeivel, az elveszett illúziókkal és a mának és a jövőnek megnyert, megharcolt történelmi tapasztalatokkal. Abban, hogy szocialista rendszerként bizakodóan itt vagyunk, nagy része van az 1949-ben elfogadott alkotmány rendező és szervező erejének, betöltötte ez az alkotmány és jól töltötte be a maga szerepét. Ebben, hogy betöltötte a szerepét, az is benne van, hogy az élet és a valóság sok szempontból túlhaladt rajta. Hogy miben, mennyiben, erről itt nem kívánok szólni, tükrözi ezt maga a javaslat, szó volt erről az előadói beszédben, szó volt Kádár elvtárs felszólalásában is. Egyre azonban érdemes figyelni. Az bizonyos, hogy politizáló közvéleményünk túlnyomó többsége érti és helyesli az alkotmánymódosítást, de a módosítás szükségessége melletti érvelés mégsem volt felesleges, sőt szükséges. Ne feledjük el, a közvéleményben, vagy legalább a közvélemény egy részében élnek még és nem is rosszhiszemű illúziók az ezeréves alkotmányról, az alkotmány megváltoztathatatlanságáról. Sokan kérdezik, a módosítás, vagy a módosítás lehetősége nem szentségtörés-e — hogy így mondjam — nem szül-e bizonytalanságot, nem teremti-e az ideiglenesség érzését, vagy még élesebben fogalmazva: nem teszi-e bizonytalanná magát a törvényességet. Élő, valóságos kérdések, még ha nyíltan nem is fogalmazzák meg őket. A válaszunk mi lehet? Csakis ez: a társadalom szüntelenül vál25 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ /