Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-6

445 Az Országgyűlés 6. ülése, 1971. december 20-án, hétfőn 446 vagy rövid idő alatt, akár a fejlődés átmeneti megállításával. A kormány most olyan gazdaságpolitikához kér jóváhagyást, amely a fejlődés folyamata mellett meg kívánja oldani az egyensúly javítását. Ezt a felfogást alakította ki pártunk Központi Bizottsága, mérlegelve a különböző döntési lehetőségeket és azok következményeit. Ez annyit jelent, hogy a nemzeti jövedelem növekményéből évről évre a Tervhivatalnak már le kell csípnie egy-két százalékot mindaddig, amíg az egyensúly helyre nem áll. Ez az elv máris mutatkozik abban, hogy a jövő évi terv a nemzeti jövedelem 5—6 százalékos növekedéséből 3—4 százaléknyit tervez felhasználni. Ez a döntés tulajdonképpen a legradikálisabb lehetőség választását jelenti valamennyi más közül, hisz nem csupán egy, hanem kettős célt követ. Két célt pedig egyszerre elérni nagy feladat. A második kérdés az, hogy az egyensúly érdekében elegendő-e megállítani a felhalmozás növekedését, vagy mérsékelni kell a fogyasztás növekedését is. A kormány előterjesztés azt a döntést választja, hogy a lakossági fogyasztás ezután is a termelés növekedésével összhangban emelkedjék. Mind a munkások és alkalmazottak, mind pedig a parasztság reáljövedelmét 5—5,5 százalékkal, a reálbéreket 2,5—3 százalékkal magasabbra tervezi. A növekedés visszafogását pedig a felhalmozásra, főként a beruházások mérséklésére összpontosítja, de szigorítja a készletgazdálkodás normáit is. Ez a döntés azon a felismerésen alapul, hogy az ötéves tervnél lényegesen nagyobb beruházás meghaladná anyagi, pénzügyi lehetőségeinket, a felhalmozás tervezett arányát 25 százalékról 29 százalékra emelni nem bírjuk el, ha ezen nem változtatnánk, végül is meghiúsulna ötéves életszínvonaltervünk teljesülése. Ebbe az utcába nem mehetünk. Az ötéves tervet kell érvényre juttatnunk felhalmozásban is, fogyasztásban is. Persze, ebből a döntésből nemcsak a jót kell vállalnunk, hanem a beruházások terén jelentkező sok-sok leküzdendő nehézséget is. A harmadik kérdés az, hogy az adott helyzetben a külkereskedelem egyensúlyi követelméményét fölébe helyezzük-e a külkereskedelmi hatékonyság szempontjának. Ez tartós dilemmája a népgazdasági tervezésnek, de jelenleg különösen nagy nyomatékkal vetődik fel. Ha csak rövid távon gondolkodnánk, akkor az egyensúly érdekében a radikális importkorlátozás útját választanánk a gének, a nversanyagok, a félkész termékek és a fogyasztási cikkek területén. E kérdésben azonban a hosszú távú érdeknek kell juttatnunk a pálmát, mert a külkereskedelem hatékonyságában és döntően az export hatékonyságában kell látnunk fejlődésünk egyik kulcskérdését. Nem szabad fékeznünk az olyan importot, amely a több, korszerűbb és jobb minőségű exportot szolgálja, s azt az importot sem, amely az életszínvonal fenntartásához ma már nélkülözhetetlen. Éppen ezért a terv alapiában a hatékonysági elvet követi, de azért szigorítja az importot is, fékezi az importáruk versenyét ott, ahol a hazai termelés kielégítheti az igényeket, vagy ahol jobb elosztással mérsékelhető az import emelkedése. Az importszigorítás lényege tehát nem az öncélú „csöKkentsunk csak", hanem az, hogy jobb gazdálkodásra késztessen minden termelőt és felhasználót. A negyedik kérdés, hogy miként haladjunk az állami költségvetés bevételeinek és kiadásainak egyensúlya felé: aktívabb bevételi politikával vagy takarékosabb kiadási politikával? Helyes, hogy az előterjesztés e tekintetben elveti a „vagy-vagy" alternatíváját és az „is-is" válaszára építi a költségvetést. Van tennivalónk mind a bevétel növelésében, mind a kiadások ésszerűsítésélg^JVIég így is csak az évi bevételi és kiadási nc^Pmény hozzávetőleges egyensúlyát biztosíthatjuk, a költségvetési hiány megszüntetése a jövő feladata marad. Ebben azonban döntő szerepe kell, legyen a népgazdaság nettó jövedelmezőségének, ennek alapja pedig a vállalati jövedelem, amely a mi állami kiadási igényeinkhez képest nem sok, hanem kevés. 1971. első felében a 100 forint ráfordításra jutó összesített jövedelem csak kis mértékben nőtt: nyolc forint 21 fillérről nyolc forint 35 fillérre. Az ipar egészében ebben a félévben egyenesen csökkent: 7 forint 52 fillérről 7 forint 46 fillérre. Ezen javítani kell. A népgazdaságnak annyi, sőt valamivel több tiszta jövedelmet kell évről évre elérnie és az állam számára, az államháztartás számára biztosítani, mint amenynyivel az állam szociális, kulturális, védelmi, igazgatási kiadásai és a nemzetközi kötelezettségek növekednek. A jövőben tehát mindinkább a népgazdaságból származó bevételek növelésére kell tennünk a hangsúlyt, hogy a kiadások is ütemesen nőhessenek. Üdvözlendő ebből a szempontból az állami költségvetés tisztázottabb rendszere felé tett lépés; az, hogy ebben az évben először találkozunk a tervezetben, „A népgazdasági elszámolások" fejezetével, amely első lépés afelé, talán egy kicsit zsenge lépés még, hogy az állami költségvetésen belül előbb-utóbb népgazdaságunk jövedelmi mérlegét külön is, sőt ágazatonként elemezhessük és felhasználhassuk a programkészítésben. Ügy gondolom, hogy a jövő évi költségvetés elfogadásával egyúttal ezen gazdaságpolitikai döntéseket is el kell fogadnunk. Milyen életszínvonalat érintő intézkedésekhez kéri támogatásunkat és szavazatunkat a kormány? Olyanokra, melyek pártunk X. kongresszusa határozatának megfelelően egyszerre szolgálják a termelés ösztönzését, az átlagjövedelmek emelkedését és à jövedelemelosztás javítását. A tervben azt látjuk, hogy a jövő évben minden ágazatban és szakmában a tavalyihoz hasonlóan emelkednek a bérek. Helyes, hogy a vállalati önerőn felül az állam a bérpreferenciák útján további 500 millió forintot juttat, ebből az eddiginek megfelelően átlagbér-Megészítést kapnak majd az építőiparban, a közlekedésben, a lakossági szolgáltatásban dolgozók. Az is jó, hogy bérpreferenciát kapnak az öntők, a sütőipari dolgozók, a nyomdászok, a fonók és a szövők. E területeken komoly munkaerő-problémák vannak. Igaza van Faluvégi elvtársnak viszont abban: nem lenne helyes prefe-