Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-38

2943 Az Országgyűlés 38. ülése, 1970. október 1-én, csütörtökön 2944 ságunk negyedik ötéves tervéről szóló törvényjavaslatot, örömmel állapítom meg, hogy a könynyűiparon belül a nyomdaipar gondjairól, bajairól, azok megoldásáról nyomatékosan szó esik. A törvényjavaslat ugyanis kiemeli, hogy a nyomdaipar jelenleg már nem alkalmas a szükségletek biztonságos, megfelelő minőségű kielégítésére. Engedjék meg, hogy a szocialista szellemiségű világirodalom klasszikus mesterének egyik figyelemreméltó gondolatával kezdjem meg felszólalásomat. „A könyv minden csodák közül a legbonyolultabb és a legnagyobb csoda, amelyet az emberiség a boldogságához és az eljövendő hatalomhoz vezető úton magamagának megalkotott." Makszim Gorkij írta le ezeket a sorokat, művészi tömörséggel és szemléletességgel meghatározva a nyomtatott betű szerepét az emberi haladásban, a társadalom .fejlődésében. Milyen alkalomból idézem ezeket a gondolatokat? Egy igen tiszteletreméltó, az emberi szellem értékeinek megőrzésében, közkinccsé tételében, a haladó eszmék terjesztésében, a közművelődés előmozdításában páratlan szerepet játszott ipari mesterség dolgozói számára nagyjelentőségű az Országgyűlés mai ülésszakán a negyedik ötéves terv vitája. A nyomtatott betű munkásaira, a tudomány és a művészet eredményeit közvetítő könyvek, a nagyvilág eseményeiről tájékoztató újságok, mindennapi életünk kulturáltságát emelő kereskedelmi nyomtatványok, csomagoló anyagok előállítóira gondolok: a nyomdászokra. Tisztelt Elvtársak! A negyedik ötéves terv könnyűipari beruházásainak megvitatása kapcsán most fordul elő első ízben, hogy e Házban szóbakerül a magyar nyomdaipar általános helyzete. Ennek a témának a parlamenti vitáját halaszthatatlanná teszik azok a súlyos gondok, amelyek főképpen a szakmai körökben közismertek. A problémáknak a mértéke, megoldásuk sürgető szükségessége igazolja, hogy a negyedik ötéves terv célkitűzései között a nyomdaipar fejlesztése is helyet kapjon. Az iparág termékei iránt évről évre rohamosan növekvő a kereslet. Megmutatkozik ez világjelenségként is, de különösen szembetűnő ez a növekedés hazánkban, ahol az egy főre jutó papírmennyiség még jelentősen mögötte marad a fejlett európai tőkés országok átlagos felhasználásának. Nyomdaiparunk termelése az elmúlt húsz évben csaknem négyszeresére' emelkedett, amit a nyomdaipari munkások, az iparban dolgozók áldozatos, odaadó munkával, a termelékenység állandó növelésével értek el. A termelés növekedésének a termelékenységgel fedezett részaránya 91,4 százalék. E komoly mértékű termelésnövekedés ellenére azonban az iparág nem tudja az igényeket sem a kívánt mennyiségben, sem az indokolt minőségben kielégíteni. Az egyes kiadványok időben való megjelenése csak mértéktelen túlóráztatással érhető el. Az 1969. évi adatok alapján a nyomdaiparban ledolgozott túlórák száma a legmagasabb arányú az összes többi iparágakhoz képest. A ledolgozott órák 4,6 százaléka túlóra, szemben a 2,1 százalékos országos átlaggal. Több országos napilapot, mint például a Magyar Nemzetet, a Magyar Hírlapot és Népszavát elavult, és éppen ezért nem megfelelő teljesítményű, könnyen meghibásodó rotációs gépen nyomnak. Gyakran előfordul, hogy fontos politikai vagy szépirodalmi művek elvesztik elsőrendű aktualitásukat, mire a tervezettnél későbben megjelennek. Gyakori, hogy üzemeink munkáját, kereskedelmi tevékenységét hátráltatja a szűkös nyomdai kapacitás. Vállalataink drága, úgynevezett „kemény" devizáért kénytelenek több esetben kapitalista országok nyomdáinál kereskedelmi nyomtatványokat megrendelni, csakhogy szállítási vagy exportkötelezettségüknek időben eleget tudjanak tenni. A nyomdaiparban megvalósult nagymértékű termelésemelkedést igen szerény beruházás mellett értük el. Az elmúlt 20 év alatt a nyomdaipar fejlesztésére mintegy 900 millió forintot fordítottunk, s ez az összeg alig éri el az állami ipar beruházásainak 0,6 százalékát. A fejlesztés elmaradása nemcsak azért káros, mert pillanatnyilag nem tudjuk az igényeket kielégíteni, hanem azért is, mert a munkások és az alkalmazottak a nyomdaiparban egyre rosszabb körülmények között kényszerülnek dolgozni. Iparágunkban tehát az elmúlt időszak során általánosságban nem javultak, hanem romlottak a munkakörülmények. Gépeink, berendezéseink túlnyomórészt elavultak, épületeink, műhelyeink szűkek és hozzátehetjük, hogy elég egészségtelenek. Egy-egy új gép beszerzése és munkábaállítása tovább fokozza a zsúfoltságot és a technológiai folyamatok komplex korszerűsítését nem oldja meg. Az elmúlt évben például a Budapesten működő egyetlen nagykapacitású, korszerű mély nyomógép meghibásodása, illetve nagyjavítása miatt veszélybe került színes újságjaink, folyóirataink megszokott kivitelű előállítása. A kedvezőtlen körülményeket tovább rontja, hogy a nyomdaipari dolgozók bére és keresete a gazdaságirányítás reformját megelőző években az ipar átlagánál lassúbb ütemben növekedett. A növekedés üteme 1949 és 1965 között 8,48 százalék volt, míg a könnyűipar átlaga 10,38 százalék, az állami iparé pedig 11,84 százalék. Ebből következik, hogy a nyomdaiparban dolgozó munkások, különösen a szakmunkások bére és keresete elmaradt a reálisan indokolt színvonaltól. A rossz munkakörülmények, a mértéktelen túlóráztatások, a munkások nem kielégítő bérezése nagymértékben növelte a munkásvándorlást is. Ugyanis a házinyomdák, mivel szakmunkásneveléssel nem foglalkoznak, szakmunkás-szükségletüket az egyesülési és tanácsi nyomdáktól vonják el. Ez a 350—400 egység jelenleg körülbelül 800 szakmunkást foglalkoztat. A házinyomdák jelenleg folyamatban levő és tervezett fejlesztési terveiből következtetni lehet, hogy az 1970— 1973-as években további 600—800 szakmunkást kívánnak majd felvenni. A házinyomdákban a jobb szakmunkások 18—20 forintos órabért kapnak. Teljesítményszintek nincsenek, a munkafegyelem, a termelésintenzitás sokkal alacsonyabb fokú, mint az egyesülési vállalatoknál. A különböző üzemekben felállított házi-