Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-38

2929 Az Országgyűlés 38. ülése, 1970. október 1-én, csütörtökön 2930 nagy szalagcímekben közölték: kikaptunk! (Derültség.) Erre Petschauer Attila írt egy cikket, amelynek az volt a címe : „Én nem kaptam ki". Nos hát néha úgy érzem, hogy néha betegesen azonosítják hazánkat, a szocialista Magyarországot egy-egy hamisan éneklő, rosszul zongorázó, közepesen író, ügyetlenül sportoló hazánk- ' fiával. Pedig azt hiszem, hogy ők nem minket blamálnak, hanem saját magukat. Presztízsünk görcsös védelmezése, rangunk féltése a középszernek kedvez legjobban. A középszerű alkotás vagy produkció, a középszerű magatartás már eleve biztosíték arra, hogy nem lesz felháborodás, nem lesz botrány, szolidan művelődhetünk és szelíden unatkozhatunk. (Derültség.) Ugyanakkor persze bizonyosak lehetünk abban, hogy egy lépést sem teszünk előbbre kultúránk fejlesztése és terjesztése terén. Külön figyelmet érdemel clZ ci féltés, amely ifjúságunk kulturális érdeklődését és magatartását veszi körül. Ügy látom, hogy sokan a hivatalos emberek közül azt az álmot dédelgetik magukban, hogy jól nevelt, fehéringes, nyakkendős, vasalt lelkű fiatalok járjanak úri szobának berendezett klubokba szalonzenét hallgatni. Az én vízióm: ruházkodásra való tekintet nélkül fiatalok özönlenek vidáman és gyakran hangoskodva a Bartók-hangversenyekre, a színházakba, a kiállításokra, s utána még táncolni is van kedvük, sőt átlelkesülten élvezik a beatzenét. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Kulturális politikánk a két vízió közül csak az egyiket szolgálhatja, és én leadnám szavazatomat az utóbbira, leadnám szavazatomat a tömegkultúra és a magas kultúra egymást serkentő és kiegészítő, párhuzamos fejlődésére. Tisztelt Képviselőtársaim! Ugyanebben a gondolatmenetben, de közelebb az ötéves terv vitájához szeretném röviden kifejteni nézeteimet atekintetben is, hogy a kultúra ugyan nem áru, mármint nálunk, de azért az általános társadalmi fogyasztás keretében funkcionál. Jó lenne, ha művelődésügyi kormányzatunk jóakaratú buzgalma nem vezetne oda, hogy gyarapodjanak a dotált, költségvetésből eltartott kulturális nítézmények és vállalatok. Természetesen a kulturális tevékenység adott körben dotációra szorul a dolog természete szerint. Azt hiszem, felesleges utalnom az oktatásra, a népművelésre, a kutatásra és a többire. De tudnunk kell, hogy a művészet terjesztésének a legegészségesebb, leghatékonyabb intézménye az a típusú vállalat vagy szervezet, amely a társadalmi fogyasztás sűrűjében a maga erejéből él meg. A kitartottság nem tesz jót az intézményeknek sem, sokat veszítenek önbizalmukból, könnyen félretájékozódnak és önértékelésük szélsőségek között csapong. A gazdaságosságra törekvő, a piacon edződő, a napi keresletalakulás játékainak kitett szervezet közelebb kerül a realitásokhoz, a társadalomhoz, önmagához. Két példát említenék szűkebb érdeklődési területemről, a zeneműkiadást és a hanglemezgyártást. Természetesen elképzelhető olyan zeneműkiadó vállalat és hanglemezgyártó vállalat, amely a költségvetés terhére dolgozik, és csak komolyzenét ad ki és úgy viselkedik a társadalmi fogyasztás területén, mint a távoli zeneország nagykövete, előkelően, hűvösen, idegenként. De mennyivel örvendetesebb, hogy a Zeneműkiadó Vállalat maga termeli meg annak a kultúrmiszsziónak az anyagi alapját, amelyet egyre hatékonyabban végez, önök bizonyára el sem tudják képzelni azt a szolgálatot, amelyet ez a vállalat a mai magyar zenének nyújt. Ügy gondolom, hogy a belső piacon sajátították el azt a vállalati magatartást, amivel be tudtak kapcsolódni a nemzetközi zeneműkiadás rendkívül finom mechanizmusába is. Amióta hanglemezgyártásunk naprakészen adja ki az éppen divatos és jövedelmező, szórakoztató zenét, művészlemez-termelését megkétszerezte. Megkezdte a Bartók-összkiadást és külföldi nagydíjakat nyert. Nyugodtan kijelenthetem, hogy az új gazdaságirányítási rendszer nemhogy csökkentette volna, hanem erőteljesen emelte a zeneműkiadás és a hanglemezgyártás kulturális színvonalát. Az elsekélyesedés, amitől féltünk, nem következett be, sőt. Az egészséges tömegkapcsolatokról szólva emelném ki ismét a Magyar Rádió és Televízió szerepét. A rádió komolyzenei műsorait hosszú évek óta csak dicséret illetheti. Bámulatos leleménnyel keresik a tömegekhez vezető utat is, az ismeretterjesztés területén egyre jobb és korszerűbb módszereket valósítanak meg. Utalhatok a déli Játék és Muzsikára, az igen magas színvonalú esti vetélkedőkre, a mai zenei közízléssel, zeneszociológiával foglalkozó sorozataikra és ki győzné felsorolni a többit. A tévének pedig éppen az utóbbi években sikerült a frontáttörés. A Bernstein-, a Karaj anműsorok hallatlan sikere után saját tapasztalataik felhasználásával megvalósították a tévében a komolyzene honfoglalását. Pedig — erről biztosíthatom önöket — ez nem volt könnyű feladat. Miért sikerült mindez? Azért, mert a rádió és a tévé megtanult az emberek nyelvén, tudja, mi a propaganda és én úgy vélem, hogy sok olyasmiből tanulta meg, amire nem egyszer néztünk görbe szemmel. Azt hiszem, hogy a táncdaífesztivál tanulságai nélkül nincs Röpülj páva, és hogy más műfajra térjek át, a sportközvetítéseken edződött riporterek nélkül nem lett volna kerületi vetélkedő vagy külpolitikai Fórum. Befejezésül: sok nálunk a tehetséges alkotó és ha nem is eleget, de sokat áldozunk a művészetre. Ehhez még sok tehetséges menedzsert, rugalmas és jó kedélyű intézményeket kívánok szocialista kultúránknak a következő öt évre. Köszönöm figyelmüket. (Nagy taps.) ELNÖK: Dr. Bélák Sándor képviselőtársunk felszólalása következik. DR. BELÁK SÁNDOR: Tisztelt Országgyűlés! A jelenlegi ülésszak vitájának tárgya egy olyan sokrétű törvényjavaslat, amely valóban közérdeklődésre tarthat számot és hazánk minden lakosát érdekli. Célja az elkövetkező esztendőkre meghatározni gazdasági fejlesztésünk irányát és főbb arányait. Érthető, hogy a vitában felszólaló képviselők felelősségérzettől áthatva adott szakterületeik vonatkozásában mondják el észrevételeiket és teszik meg javaslataikat. A törvényjavaslat alapvető céljai adottak és