Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-38

2927 Az Országgyűlés 38. ülése, 1970. október 1-én, csütörtökön terv sok jót tartogat népünk számára. Ez a reménységem aligha indokolhatná felszólalásomat. Kulturális életünk közeljövőjére tekintve azonban, ebbe a reménységbe néhány kérdőjel ékelődik. Azt nem lehet tervszámokba foglalni, hogy az elkövetkező öt évben hány vers, novella, hány opera és zenekari mű, hány és milyen színvonalú festmény és film készüljön. Bizonyos értelemben azonban művészeti életünk is megtervezhető. Megtervezhetjük kultúránk és benne a magyar művészet gazdasági bázisát, intézményeit és megtervezhetjük azt a társadalmi-eszmei klímát, amelyben kulturális értékeink legkedvezőbben fejlődhetnek. Néhány percig igényelve az Önök figyelmét, erről a társadalmi-eszmei klímáról ejtenék szót, kiragadva néhány igen lényeges problémát. Tisztelt Országgyűlés ! Azt hiszem, egyetértünk atekintetben, hogy a szocialista társadalomban a kultúra nem áru. Ez a tétel tényeket tükröz, de egyben program is. Megítélésem szerint azonban a tétel kiegészítése vált aktuálissá, Kiegészítése egy mellékmondattal: a kultúra nem áru, de nem is valamiféle kötelező olvasmány, önök bizonyára megértik, mire is gondolok. Nálunk ugyanis rosszkedvű tollforgatók és konzervatív bürokraták tolmácsolásában a kultúra kezdi azt jelenteni, hogy a dolgozó ember este járjon moziba, ha tv-t szeretne nézni, de színházat látogasson, ha mozihoz van kedve, ne azt a zenét hallgassa, ne azt a képet nézze amit szeret, ami örömet — s horribile dictu — szórakozást szerez számára, hanem azt, amit mások kimértek számára vitrinben őrzött precíziós mérlegen. Sznobok mindig voltak és mindig lesznek, nélkülük üresebb lenne a kulturális élet, de roppant veszéllyel fenyeget, ha a sznobizmus egyes területeken és ideig-óráig állami státuszt kap, kultúrpolitikává küzdi fel magát. Remélem, nem kerülök önök előtt abba a látszatba, hogy lebecsülöm a magas művészet emberformáló jelentőségét, hogy nem értvén a zeneművészet mibenlétét, a botfülűségből csinálok ideológiát. Erről nincs szó — mégis azt ajánlom, fogadjuk el, hogy a modern ipari társadalomban a használati tárgyak formavilága, a könnyű olvasmány, a krimi, a vetélkedő, a könnyűzene — és sorolhatnám még tovább — nélkülözhetetlen eszköze a társadalmi rétegek és csoportok kommunikációjának. E tény tudomásulvételével, elfogadásával mi járunk jól, mert közelebb kerülünk az élethez, megismerjük az emberek gondolkodását és napi kulturális szükségleteinek alakulását, s ennek alapján dolgozhatjuk ki az igazi művészet terjesztésének stratégiáját és taktikáját. Ha nem vesszük tudomásul, akkor a legjobb szándék ellenére is, akaratlanul is, az elefántcsonttorony szemlélet bajnokaivá válunk, s egyre mélyítjük a tömegkultúra és a magas kultúra között amúgy is meglevő szakadékot. Én igen sokat tanultam a „Ki mit tud"-ból, mert arról, hogy jól énekelt-e valaki — mindenki véleményt nyilvánított. Sokszor megértettem a közértes, a taxisofőr, az orvos és a határőr tréfásan fenyegető mozdulatából, hogy nem ért egyet valamelyik döntésemmel. Véleménynyilvánításuk őszintesége, szenvedélyessége arra taní2928 tott, hogy az embereket érdekli a kultúra, s a mi dolgunk kitalálni, hogy miként tudjuk ezt a meglevő érdeklődést fokozni, élőbbé tenni. Bizonyosra veszem, hogy az előbb említett sznobizmus erre nem alkalmas — csupán elriasztja, megfélemlíti az embereket. Harci kedvünkkel is jobban kellene gazdálkodnunk. Ha azt az energiát, amelyet a táncdalfesztivál ellen vetettünk be, okosabban használtuk volna fel, akkor ma a Budapesti Kamara Együttes, a Magyar Kamara Zenekar, a Bartók Vonósnégyes vagy szimfonikus zenekaraink nevétől lenne hangos az ország. Mert ezek a nagyszerű művészkollektívák a világhír után, enyhén szólva, megérdemelnének valami hazai hírverést is, azt azonban nem a táncdal vagy a beatzene akadályozza, ez csupán csalóka látszat. Ha a komoly zenét, a magas művészetet savanyú emberek magyarázgatják, savanyú kedvű olvasóknak, akkor hiába szövetkezünk szent hajszára vélt vagy valóságos ízlésrombolók ellen. Az eddigieknél sokkal tehetségesebb ízlésépítésre kell törekednünk az úgynevezett tömegkultúrában és a magas művészetben egyaránt. Segítenünk kell jobbá tenni a könnyebb műfajt, harcot indítani ellene értelmetlenség. A legtöbb kedvet és igazi tehetséget tehát a komolyabb műfajok megértetésébe, terjesztésébe kell fektetni. De nem úgy, hogy mindenkit ostobának nézni, aki elsőre nem ért meg mindent, nem úgy, hogy kötelező olvasmányokat írunk elő a húzódozók, a félénkek számára. Rendkívül károsnak érzem azt a — nevezhetném — féltéskomplexumot is, amely kulturális életünket körülveszi. Én azt hiszem, hogy hihetünk a szocialista társadalom automatizmusaiban: a legkülönbözőbb jelenségeket, törekvéseket és hatásokat is képes céljainkkal integrálni. Jónéhány évvel ezelőtt egyesek a modern zenétől, a modern balett-tői féltették a kultúrát, azután féltették az abszurd drámától, féltették a televíziótól — sőt talán féltik is —, féltik a krimitől, a modern képzőművészeti törekvéstől és egyes filmrendezőktől. A valóságban pedig zenénk utolsó évtizede nagyszerű eredményeket hozott. A legkülönbözőbb műfajú magyar művek hangzanak el igazi sikerrel itthon és a világ minden táján. A modern balett eszméink hivatott hordozójának bizonyult, az abszurd dráma íróink kezén mélyebb értelmet nyert, a „Csillagosok, katonák" és a „Fényes szelek" vitája új módon közvetítette a forradalom problematikáját népünknek és ifjúságunknak. Ami pedig a televíziót illeti: egyszerűen elképesztő és lenyűgöző az a szolgálat, amit a tv végez a kultúra terjesztésében. Hasonló tőről fakadó féltés diktálta bizonyára vezető napilapunk munkatársának egyik cikkét, amelyben arról ír, hogy nem tetszett neki valamelyik tvműsor, s nemtetszésének egyik perdöntő érve, hogy külföldi tv-állomások is közvetítették az inkriminált adást. Jó, nem tetszett, de több millió ép érzékű ember legyint ilyenkor, kikapcsolja a készüléket és nem érzi megbecstelenítve a hazát, megsértve a dolgozó népet. Ilyen cikkek olvasása közben eszembe jut az a régi történet, amelyben arról van szó, hogy a 30-as évek egyik osztrák—magyar futballmérkőzése után a lapok