Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-37

2815 Az Országgyűlés 37. ülése, 1970. szeptember 30-án, szerdán 2816 Sok-sok összefüggés boncolgatásából az én figyelmemet — de a megye területén lakó műszaki-technikai és közgazdasági képzettségű embereknek a figyelmét is — a kongresszusi irányelveknek a 21. pontja ragadta meg a legjobban. Azért, mert ez jelentőségének megfelelő helyet kapott és beépítést nyert a tervtörvény megfelelő pontjaiba. Hogyan is szól a 21. pont? „Gyorsítsuk meg a műszaki haladást, korszerűsítsük a termelés szerkezetét, és növeljük a vezetés színvonalát." Mindezt pedig azért, hogy a fejlett országok sorába lépjünk. .A fokozott érdeklődés területemen annak is szól, hogy Fejér megye gazdasági szerkezetében talán legjobban tükröződik országunknak, népgazdaságunknak teljes fejlődése. Az ipari forradalom, együtt a mezőgazdaság kollektivizálásának szép eredményeivel, megváltoztatta a megye kulturális arculatát, s ugyanakkor maga után vonta a társadalmi rétegek átalakulását. Előrehaladt az urbanizálódás, ma már a megye lakosságának egyharmada városlakó. Arra is büszkék vagyunk, hogy a megye gazdasági súlya egyre erőteljesebben jön számításba népgazdasági szinten. Azt is meg kell említenünk, hogy ez a fejlődés megbecsülést és jólétet hozott a megye dolgozó népének. Az meg külön örömmel tölt el bennünket, hogy pártunk az elkövetkezendő esztendőkben nemcsak hazai, hanem népgazdasági szintű feladatok megoldásában is számít megyénkre. Ugyanakkor azonban szembe kell néznünk a feladatok megvalósításához kapcsolódó felelősséggel és áldozatvállalással az adódó nehézségekben. Mi szembe akarunk ezzel nézni, és vállaljuk ' ezt. Tudjuk, hogy a javak felosztásának szférájában akkor jelentkezhetünk jogos igényekkel, ha ugyanakkor a korszerű technika, a termelékenység vonatkozásában kötelezettségeinkkel is kiegyensúlyozzuk ezt a serpenyőt. És most ezekről a kötelezettségekről szeretnék néhány szót mondani, amelyek igaz ugyan, hogy a megye vetületében jelentkeznek, de jelentőségük annál jóval több, átlép a megye határain. Ez a három dolog, amelyet szeretnék itt ma megemlíteni, az alumíniumipar, a járműgyártás és a számítástechnika. Kedves Elvtársnők, Elvtársak! Egyetlen színesfém sem futott be olyan karriert, mint az alumínium. Egy évszázad alatt a felhasználása megezerszereződött. Nálunk a megyében is tradíciói vannak mind a bányászatban, mind a feldolgozásban, és a székesfehérvári könnyűfémmű 50 ezer tonnás kapacitása már közép-európai szinten az első helyet jelenti. A tervtörvényjavaslat 13. §-a az alumíniumkérdést öleli fel, és a fő hangsúlyt a félgyártmányra helyezi. A törvényjavaslat indokolási részében azonban szerepel egy sokkal többet sejtető megfogalmazás is, idézem : „A félgyártmány és a készárugyártás növelése elősegíti, hogy alumíniumexportunkban az alumíniumtöníbök terhére növekedjék a feldolgozottabb, magasabb devizahozamú félgyártmányok és készgyártmányok aránya." Valóban a lényeget fedi ez az összefoglalás, mert az alumínium világpiaci ára tömbben körülbelül 500 dollár tonnánként, most konjunktúra van, a 600 dollárt is megkapjuk érte. De ha már egyszerűbben feldolgozott formában hozzuk forgalomba, például tubus vagy kábel formában, 700—800 dollárt vagy annál is többet megkapunk érte, ha pedig a világviszonylatban modern szerkezeti konstrukciók formájában értékesítjük, akkor tonnánként 3 ezer dollár fölé is emelkedhetik az ára. Miért nem csinálunk ilyeneket, és miért választjuk mégis a tömegexportot? Székesfehérvárott immár hagyományosak a MTESZ rendezésében az úgynevezett nemzetközi könynyűszerkezeti konferenciák. A könnyűszerkezetek vonatkozásában a könnyű nyílászáró szerkezetek gyára már gyakorlati példát is mutat a megyében, és mégis, ha a fehér asztalnál ülünk, vagy éppen a karzaton vannak kollégáink, kifogásolja a műszaki értelmiség, hogy miért kevés az alumínium mennyisége a késztermékekben, és miért nem megfelelő ezek választéka. Valami igazuk van is, mert Magyarországon mindössze 8,5 kilogramm a fejenkénti alumíniumfelhasználás, és ezzel még egy kicsit el vagyunk maradva a fejlett országoktól, például az Amerikai Egyesült Államokban majdnem 20 vagy a nyugat-európai országok — élükön Franciaországgal — csaknem 13 kilogrammos fejenkénti átlagával szemben. A vitázok persze sokfelé keresik ennek okát : fantáziaszegénység^a konstrukcióban — mondják egyesek. Tenni kell valami komoly lépést ä könnyűszerkezeti szak elindításában az egyetemen, esetleg egy ilyen főiskola sem ártana éppen székesfehérvári székhellyel. (Derültség.) Talán valamit lehetne tenni az üzemekre épülő kutatóhálózat fejlesztésében — mondják, és vannak olyanok, akik a könnyűszerkezetek szabványosítását hiányolják. Van aztán, aki azt mondja: nincs elég propaganda a gyártók és a felhasználók között. Mások meg a nyugatiak ötleteit példázgatják. * Baránszky Jób, az „Alumínium a járműgyártásban" című könyvében, a következőket írja: ,,Az alumínium magas ára fékezi a gyorsabb termelést, másrészt az alumíniumnak mint szerkezeti anyagnak konstruktív kialakításában kevés a tapasztalat." Mi van ezeknek a kérdéseknek a hátterében? Hogyan tételeződik össze ez a bonyolult, 'nemzetközileg is érdékes probléma? Ennek a vázolásához és részletes kifejtéséhez talán több hozzászólás is kevés lenne. De én utánajártam és ' meggyőződtem, hogy a törvénytervezet mértéktartó fogalmazása, hogy a negyedik ötéves tervben a főhangsúlyt igenis a félkészgyártásra kell helyezni, fedi a lényeget. 1970-ben kormányprogrammá emelkedett az alumíniumprogram azért, hogy erősítsük ennek az egyetlen jelentősebb ásványi kincsünknek a jobb kiaknázását. A negyedik ötéves terv szerint 15—16 kilogramm lesz a fejenkénti átlag, el fogjuk tehát hagyni a nyugati országok jelenlegi színvonalát. A „fehér arany" berobbanása a technikai életbe azonban nagyon komoly előfeltételeket kíván. Viszontagságos múltja nagyon hullámzó képet mutatott a hazai ipar történetében. Először volt bauxitunk, de évekre visszave-