Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-37

970. szeptember 30-án, szerdán 2790 2789 /, Az Országgyűlés 37. ülése, 1 hétharmada bonyolódik a KGST-ben levő országokkal. Befejezésül szeretnék néhány megjegyzést tenni az irányítás rendszerével, illetve azon javaslatokkal kapcsolatban, amelyek annak kisebb módosításaira irányultak. Kétségtelen, hogy új gazdaságirányítási rendszerünk nagy mértékben segítette elő az elmúlt években létrejött gazdasági eredmények elérését. Egészében azt mondhatjuk, hogy gazdasági történelmünk — elsősorban az elmúlt 25 évre gondolok — legsikeresebb öt esztendeje áll mögöttünk, mert növekedési ütemünk egyenletes volt, a készleteket csökkenteni tudtuk, « külkereskedelemben egyensúly jött létre és a termelékenység ebben az esztendőben jól alakult. Vitathatatlan az is, hogy a technikai fejlődés meggyorsult, s ennek bizonyos jeleit már érezzük, bár e változás ütemével még nem lehetünk elégedettek. Nyilvánvaló, hogy az új irányítási rendszer kedvező hatásai különböző időpontokban jelentkeznek, hiszen a rendszerrel befolyásolt folyamatoknak igen különböző időigénye, amint mondani szokták, átfutási ideje van. Már 1968-ban éreztük például, hogy a vállalatok meggondoltabban importálnak. 1969-ben viszont az export gyorsult fel. A termelékenységben ez az első esztendő, ami igazán kedvezően alakult. A technikai fejlődés, amelynek igerr bonyolult kritériumrendszere van, hosszabb átfutási időt igénylő folyamat. Az új irányítási rendszer további fejlesztésével kapcsolatban persze mindig számítani kell arra, hogy az egyes gazdasági szabályozóknak és ösztönzőknek milyen hatása lehet, egyrészt a szocialista gazdaság egyes alapvető ismérveire, másrészt a kialakult gazdasági egyensúlyra. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági egyensúlyt szocialista gazdaságban nem szabad és nem lehet munkanélküliség felidézésével helyreállítani. Értelemszerű az is, hogy a jövedelemdifferenciálás során nem téveszthetjük szem elől, hogy a szocialista társadalom legszebb eszméi az emberi egyenlőségből fakadnak. Nem alkalmazhatók teljes következetességgel azon szabályozók sem, amelyek az egyensúlyt felborítanák, de az annak helyreállításához szükséges feltételeket túlságosan hosszú idő alatt alakítanák ki. A gazdasági egyensúllyal kapcsolatos bonyolult problémák érzékeltetése végett szeretnék utalni arra a jelenségre, illetve annak járulékos hatásaira, amelyet a közgazdászok „elhalasztott kereslet"-nek neveznek. A hiánygazdaság időszakában nálunk is létrejött az „elhalasztott kereslet" és ennek mai jelentkezése igen nagy erővel nyomja a piacot. És bizonyos aránytalanságokat is okoz. Természetesen a gazdaságban és az emberi társadalomban nincsenek olyan tényezők és olyan tendenciák, amelyek minden időpontban kizárólag pozitív eredményeket adnának. Például a gépkocsi megjelenése a társadalomban rengetegproblémát okoz: többek között baleseteket, betegségeket és a levegő romlását is, de e negatívumok tudatában sem tudunk visszatérni a konflisra. Ezt úgy szoktuk megfogalmazni, hogy a haladás ellen nincs orvosság. Itt is csak abban reménykedhetünk, és ennek érdekében kell munkálkodnunk, hogy termelő apparátusunk gyorsabb alkalmazkodásával hamarább teremtsük meg az „elhalasztott kereslet" kielégítésének feltételeit és időpontját. Ilyen esetben a mechanizmus úgynevezett negatív hatásai — most nem akarok annak megvitatásába belemenni, hogy mennyire a mechanizmus, vagy az előző időszak negatív hatásairól van szó — gyorsabban számolódhatnak fel és hozhatnak létre olyan helyzetet, amelyben a jövedelmek és tevékenységek elosztása a társadalomban helyesebbé válik. Olvasunk olyan véleményeket, hogy az új irányítási rendszer túlságosan bonyolulttá tette a gazdaságot, ami talán nem jó. Csupán a tárgyilagosság kedvéért szeretnék utalni arra, hogy gazdaságunkat nem a mechanizmus teszi bonyolulttá, hanem a reális folyamatok és a kölcsönös függőségeknek az a rendkívül bonyolult rendszere, amely a tudományos-technikai fejlődés által vezérelt társadalom és gazdaság elkerülhetetlen velejárója. A mechanizmust ilyen értelemben egy műszerhez hasonlíthatjuk. Egyik műszer érzékenyebb lehet, mint a másik, ha azonban az érzékeny műszer jelez "valamit, amit a másik nem jelzett, akkor általában nem a műszerben van a hiba. Befejezésül szeretnék utalni egy olyan ellentmondásra, amely társadalmunkban jelenleg a gazdasági vezetők rendkívül megnövekedett feladatai és felelőssége és a széles közvéleményben történő megítélésük között kialakult. A mai vállalati, illetve termelőszövetkezeti vezetők a társadalom élete és fejlődése szempontjából alkotó jellegű tevékenységet végeznek: terveznek, felelős beruházási és eszközfelhasználási döntéseket hoznak, biztosítják a technikai és gazdasági folyamatok összhangzatos alakulását, hatalmas mennyiségű információt dolgoznak fel ' és hasznosítanak annak érdekében, hogy az általuk vezetett vállalkozást a közösség érdekeinek megfelelően irányítsák. Közgazdasági kombinatív képességeik segítségével előre kell látniuk a különböző termelési variánsok és a kereslet várható alakulása közötti nagyon bonyolult és rendkívül sok tényezőtől függő viszony alakulását. Mert a találmány, vagy a műszaki felfedezés még nem közgazdaság: nemcsak azért nem az, mert az eszközök szűkössége kétségessé teheti egy-egy gazdaságban egyes találmányok alkalmazásának racionalitását, hanem azért sem, mert a legfontosabb találmányok hasznosításának igen sokféle közvetlen és közvetett módja van. A jó gazdasági vezetőnek tehát a találmányok hasznosításának azon formáit és módszereit kell megtalálnia — a közvetetteket beleértve — amelyek az adott gazdaság és az adott vállalat számára a legjobbak, azaz a legnagyobb hasznot, a legnagyobb nyereséget biztosítják. A gazdasági vezető tevékenysége tehát a társadalomban kialakult munkamegosztás következtében közvetlenebbül irányul a nyereség elérésére, mint más társadalmi funkcionáriusoké, de az ő tevékenységük előfeltétele annak, hogy nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom, a kul-