Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-22

1723 Az Országgyűlés 22. ülése, 1969. április 18-án, pénteken 1724 mi bölcsességgel akarunk élni, kell hogy éljünk, és a forradalmi bölcsesség egyfelől tudomásul veszi a pragmatizmusnak a szükségességét, de ugyanakkor felismeri a veszélyeit is, a maga világnézetében és a maga politikájában küzd az ilyenfajta veszélyek ellen és segítségül hív minden alkotóerőt, amelyik az adódó új problémák megoldásában meg tudja adni a segítséget; s én azt hiszem, hogy a szocializmushoz hű alkotó emberek a pártnak, a politikának nagyon sokat tudnak segíteni, ismétlem, akkor, ha felelősséggel és bátorsággal néznek szembe a problémákkal. Felelősség alatt nem valamiféle opportunista megalkuvást és kényelmességet értek, hanem tényleg az üggyel való azonosságot, és bátorság alatt nem valamiféle anarchista csapkodást. Ennek a kettőnek a szintézise az, amit mi elkötelezettségnek szoktunk nevezni, s aminek alapján az elkötelezettséget vállaljuk. Nos, úgy gondolom, hogy ezt a fajta szellemiséget segíti erősíteni ez a törvényjavaslat, közvetve ugyan, de a közvetett segítség is nagyon fontos. Ez kerettörvény. A végrehajtáson nagyon sok múlik. Minden végrehajtási utasítás elronthatja az alaptörvényt, vagy jobbá teheti. Azt hiszem, ebben az esetben különösen kell majd vigyáznunk a végrehajtási utasítással. Rengeteg határeset van, amelyet majd csak a végrehajtási utasítás tud okosan és jól szabályozni. Különösen fontos a végrehajtási utasítás abból a szempontból is, hogy ne csak a törvény betűjét, hanem szellemét is jól közvetítse. Csak egy példát szeretnék mondani, hogy mennyire bonyolult feladatokkal, vagy problémákkal kerül szembe a végrehajtási utasítás. Itt van az, amit az előbb az előadó elvtárs mondott és Ilku elvtárs is szólt róla, hogy a rádió és a televízió számára, amely egyik leghatásosabb népművelő eszközünk, éppen a társadalom szempontjából nyilvánvalóan olyanfajta jogokat kell biztosítani, ahol az egyéni jog és a közérdek nagyon jól találkozik. A törvényjavaslat szerint díjazással ugyan, de a szerző meghallgatása nélkül nyilvánosságra került művet a rádió és a televízió előadhat. Amikor mi az írószövetségben elolvastuk ezt, akkor elkezdtünk berzenkedni, hogy ez képtelenség. Hát hogy jönnek ahhoz, még ha pénzt adnak is nekem, hogy az én színdarabomat, a másiknak a novelláját, a harmadiknak a versét egyszerűen az ő meghallgatása nélkül nyilvánosságra hozzák! Már-már oda jutottunk, hogy itt módosító javaslatot teszünk, hogy ezt ne fogadjuk el. De aztán közben belegondoltunk a dologba és láttuk, hogy ha itt mi ellenkeznénk, akkor tényleg egyszerűen lehetetlenné tennők a rádió és a televízió munkáját, mert mondjuk egy Huszka-zeneszámnál ez ugyan nem merül fel, ott talán már nincs is jog, de egyszerűen egy zeneszámot, egy műsort nem lehetne összehozni, ha minden esetben engedélyt kérnének az írótól, illetőleg a zeneszerzőtől, vagy bármilyen alkotó művésztől. (SZABÓ PÁL: Ne féltsd te a rádiót!) Azt ellenben azért szabályoznám, hogy legalábbis az alkotó tudion arról, hogy a művét fölhasználják. Ha nem is kell megengednie, de tudjon arról, hogy felhasználják. Ez azt hiszem elengedhetetlen. Arra azért mégsem lehet az embert — az írót és a zeneszerzőt — kötelezni, hogy állandóan olvassa a rádió műsorát és abból tudja meg, hogy engem most előadtak, nem beszélve arról, hogy például a rádiónál ma az a , gyakorlat, hogy én sohasem tudom meg, hogy jár-e nekem onnan egy novellámért pénz, vagy nem, hanem úgy három hónaponként felhívjuk a pénztárt és megkérdezzük: van-e számunkra valami pénz. (Derültség.) Mert egyszerűen még csak arról sem értesítenek bennünket, hogy van pénz, és ha egy évig nem vesszük fel, akkor az már vissza is megy az államkasszába. (Derültség. — SZABÓ PAL közbeszól.) Ezt a példát csak arra mondom, hogy itt a végrehajtási utasítás nagyon sokfajta olyan határesettel találkozik, ahol okosan kell neki rendelkeznie. A következő dolog, hogy a végrehajtási utasításon túl — megint csak a törvény betűje és szelleme értelmében —, egy csomó másfajta rendelkezést is meg kell hozni, mindenekelőtt például felül kell vizsgálni az eddigi szerződési formulákat, a könyvkiadás, a film terén és mindenfajta területen, és van mit felülvizsgálni. Az írók szeretnek túlozni — hogy finoman mondjam —, szeretnek dramatizálni. Az írószövetségben többször elhangzott, hogy a mostani szerződések egy kicsit hasonlítanak a régi cselédszerződésekhez, amikor az egyik oldalon csak jogok voltak, a másik oldalon pedig csak a kötelességek voltak meghatározva. Én ezt túlzásnak és dramatizálásnak tartom, de hogy vannak a mai szerződési formuláknak olyanfajta torzulásai, amikre ez a dramatizált hangsúly tevődik, az biztos. Szóval ezekben a szerződési formulákban éppen a törvény szelleme szerint a jogokat és a kötelességeket egyensúlyba kell hozni. Mi kollektív szerződést nem tudunk kötni úgy, mint a szakszervezet útján az egyes szakmák, de valahogyan, legalábbis szellemben a szerződéstípusokat a kollektív szerződésekhez kell igazítani, belső tartalmukban és belső szellemükben. A honorárium-kérdésekbe nem szeretnék belemenni, nem szeretném ezzel untatni a jelenlevőket, bár Ilku elvtárs erről is szólt, és így is van, hogy itt különböző honorárium-rendelkezéseket is kell majd hozni. Ennek néhány elvét szeretném inkább csak érinteni. Az egyik az, hogy a közvéleményben téves hírek és képzetek vannak az írók és a művészek anyagi helyzetéről. Az igazság az, hogy van egy vékony, nagyon vékony réteg, amely jól keres, időnként némelyek irreálisan jól keresnek, ugyanakkor az írók és a művészek zöme anyagilag nagyon komoly nehézségekkel küzd. Az írói honoráriumokat 1955 óta nem rendezték, most a legutóbbi évben kaptunk valamiféle pótlást, de lényegében az 1955-ös honorárium van érvényben, pedig azóta is majdnem minden területen történtek bérrendezések, és azért az árak mozogtak, nemcsak lefelé, hanem fölfelé is. Űgy gondolom tehát, hogy ebből a szempontból az írói honorárium rendezése nagyon fontos dolog. De ez nemcsak gazdasági kérdés, egész honorárium-rend-