Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.
Ülésnapok - 1967-29
2293 Az Országgyűlés 29. ülése, 1969. december 11-én, csütörtökön 2294 főanyagoktól, egyre inkább áttér a magas színvonalú, iparilag előállított szerkezetek alkalmazására. Az új anyagok és szerkezetek építési technológiái pedig egyre jobban kiszorítják a hagyományos kézműves jellegű munkát, egyre több gép és egyéb bonyolult termelőeszköz alkalmazását teszik szükségessé. Ebből következik, hogy hazánkban az építőipar mint iparág is jelentős helyet foglal el és a nemzeti jövedelem egyik bázisának tekinthető. Mi is a dinamikusan fejlődő országok közé tartozunk, ezért a társadalmi fejlődésnek szükséges velejárója a társadalom építési igényeinek kielégítésére alkalmas építőipar megteremtése. Kormányunk az ipar fejlesztését mindig a központi kérdésként kezelte. Az építőipar ennek ellenére nincs a szükségletnek megfelelő helyén a népgazdaságban. A vele szemben támasztott követelménnyel nincs arányban fejlesztési lehetősége sem. Éppen ezért jelentős fejlődése ellenére sem tud eleget tenni a vele szemben támasztott követelményeknek. Fejlődésére jellemző, hogy 1969-ben több mint 50 milliárd forint értékű építési-szerelési munkát végzett, amely 7—8-szorosa az 1938. évi színvonalnak és az 1950. évit is több mint háromszorosan meghaladja. Ez a nagyfokú növekedés jelentős mértékben a termelékenység növekedésének a következménye. 1950 és 1967 között a termelékenység 90 százalékkal nőtt. Ezen belül az állami építőipari vállalatoknál a kapacitás-növekedés több mint 150 százalékos emelkedését tette lehetővé a termelékenység növekedése. összehasonlítva a termelékenység növekedését a többi szocialista országéval, azt tapasztaljuk, hogy eredményeink ellenére is nagyon elmaradtunk ezen a téren. Hasonló időszakban Bulgáriában és Csehszlovákiában 120 százalékkal, az NDK-ban 250 százalékkal, Lengyelországban, Romániában és a Szovjetunióban 300 százalékkal nöyekedett az építőipar termelékenysége. Építőiparunk nagyarányú fejlődése ellenére még mindig nincs összhangban a népgazdaság építési szükségleteivel. Különösen szembetűnő az építőipari kapacitáshiány a lakás- és közműépítésnél, valamint a felújítási és fenntartási munkáknál. A nagyarányú volumennövekedést elősegítette az építőipari létszám növekedése, valamint az építőipar nagyarányú gépesítése és az olyan korszerű technológia bevezetése, mint a házgyári. A fejlődés ütemét azonban tovább szükséges fokozni, mert az építőipar technikai felszereltsége a többi iparhoz viszonyítva még mindig a legalacsonyabb. Az iparban az egy főre jutó átlagos termelési állóalap 172 000 forint, az építőiparban csupán 36 000 forint volt az 1964. éves szintet tekintve. Ha ezeket az adatokat nemzetközi szinten vizsgáljuk, kiderül, hogy a termelékenység növekedéséhez hasonlóan ezen a téren is az utolsó helyen állunk a népi demokratikus országok között. Az építőiparnak a népgazdasági beruházásokból való részesedését tekintve sem kedvezőbb a helyzet. Ez lassítja az iparág nagy gépekkel való ellátását, központi telepek, betongyár, előregyártó üzem kialakítását, létesítését. A beruházások eddigi aránya nem tette lehetővé a termelékenység szükséges mértékű emelkedését, mely a termelés növelésének elsősorban járható útja. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az építőipar egyre inkább szoros kapcsolatba kerül a kiszolgálóipari háttérrel, mely ipari háttér sem fejlődött az elmúlt időben a kívánalomnak megfelelően. Ennek következménye az egyes építőanyagok krónikussá vált hiánya. Hiányos a termékek választéka, sokszor kifogásolható a minőségük és korszerűségük is. Az elmúlt időszakban nem volt kielégítő az ellátás gömbacélból, különféle épületgépészeti anyagokból, szerelvényekből és műanyagokból. A közelmúltban a cementellátás is nagyon akadozott. Nem volt meg a lehetőség az alumíniumnak, az acélnak és a műanyagszerkezeteknek a fejlett országok színvonalához hasonló mértékű felhasználására sem. Nem sikerült az építőipart a dolgozók előtt sem vonzóvá tenni, bár az utóbbi időben a létszámnövekedés elég nagymérvű volt, e pozitívumot azonban nagymértékben lerontja a fluktuáció. A változó munkahelyeken és az állandó lakhelytől távoli foglalkoztatás anyagi, családi és egyéb hátrányait a jelenlegi bérszínvonal nem ellensúlyozza. Az építőipar fejlődése Borsod megyében is jelentős volt az elmúlt években. Az eltelt időszak alatt építettük fel Tiszaszederkényt és Kazincbarcikát. Ezek fejlesztése jelenleg is folyamatban van. Mindkét város jelentős ipari bázist is kapott. Többek között jelentősen fejlődött Ózd város, úgy is, mint ipari központ, de úgy is mint város. Megépült a jelentős vegyi üzem Sajóbábonyban, valamint a sajókeresztúri ércelőkészítőmű, az LKM rekonstrukciója, Miskolc város lakótelepei, a hejőcsabai cement- és mészmű, a betonelemgyár és házgyár Alsózsolcán. Mód lenne a nagymérvű építkezések további sorolására is, azonban már az eddig elmondottak is hűen tükrözik megyénkben az építőipar központi helyzetét az iparágak között, valamint annak jelentős fejlődését. Megyénk építőipari termelése 1953—1967 között 3,5-szeresére nőtt. A növekedés ellenére az iparág Borsod megyében sem tudta, illetve tudja a fizetőképes keresletet maradék nélkül kielégíteni. Ezt bizonyítja, hogy megyénkben a második ötéves terv időszakában 2000 lakás nem épülhetett meg kapacitáshiány miatt. A területünkön működő kivitelező szervezetek technikai ellátottságában mutatkozó különbségekhez hasonlóan az élőmunka-ellátottság sem egyforma, valamint nem egyforma a munkaerő-felhasználtság hatékonysága sem. Az e téren szükséges tennivalók mellett nagy problémát okoz az építőipar ellátása művezetőkkel, valamint a műszaki káderek biztosítása. A középés felsőfokú káderképzés tematikájában jelenleg nem domborodik ki eléggé a gyakorlati oktatás, és ezért, valamint más szempontok miatt is, a végzett szakemberek inkább a tervező, mint a kivitelező szervekhez vonzódnak. Az építőipar jelenlegi bérszínvonala, szociális és egyéb adottL 02 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ