Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.
Ülésnapok - 1967-27
2119 Az Országgyűlés 27. ülése, 1969. szeptember 25-én, csütörtökön 2120 lasztókörzetem ezzel kapcsolatos szükségleteinek kielégítését igyekszem előmozdítani. A beterjesztett törvényjavaslatot elfogadom és tisztelt képviselőtársaimnak elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK : Szólásra következik Csapó Ernő képviselőtársunk. CSAPÓ ERNŐ: Tisztelt Országgyűlés! Mikor a jelenlegi ülésszak társadalmunk életére vonatkozó olyan kérdés megtárgyalását tűzte napirendre, ami meghatározza népgazdaságunk egyik alapvető területének, az iparnak munkaerő-utánpótlását, azt hiszem, szükséges figyelem tárgyává tenni, hogy milyen napjaink ipari fejlődése, milyen alapvető igényeket, követelményeket kell kielégítenie a szakmunkásképzés reformjával foglalkozó törvényjavaslatmak. Napjaink gyors fejlődését a tudományostechnikai forradalom határozza meg, amely az elektrotechnika, az atomenergia és az automatizálás folyamatával szinte korlátlan technikai lehetőségét tud biztosítani iparunk korszerűsítéséhez. A tudomány és ennek nyomán a technika rohamos fejlődése az utóbbi tíz évben szerte az egész világon meggyorsította az új termékek és az új gyártási eljárások felfedezését, ennek következménye, hogy gyorsabban alakul a termelési tevékenység struktúrája. Nem túlzás azt mondani, hogy olyan kor küszöbére értünk, amikor már sem az egyént, sem társadalmunkat nem fogja kielégíteni az egyes szakmákhoz fűződő alapismeretek fiatal korban történő elsajátítása. Nagyon találóan jellemzi ezt a körülményt Marx György, a Jövőnk az Univerzum című nemrég megjelent kitűnő könyvében, amikor azt írja, hogy: azok a fiatalok, akik most kezdik művelni vagy éppen tanulni a szakmát, meglehet nagyapa korukban olyan gépeket vagy termelési folyamatokat irányítanak, amelyeket csak ezután terveznek meg. A tapasztalatok, gyakran a személyes jellegűek is ezekre a változásokra és a felgyorsuló idő követelményeire utalnak, figyelmeztetnek. Azt hiszem, az iparban dolgozók a példák tucatjait sorolhatnák fel ennek bizonyítására a maguk munkaterületéről. Ilyen körülmények között nemcsak ipari és gazdasági, hanem társadalmi és politikai fontosságú is, hogy szakmunkásképzésünket olyan színvonalra emeljük, amely a korábbi évek szakmai elaprózódása helyére az átfogóbb szakmunkástanuló-képzést állítja, és arra törekszik, hogy széles körű elméleti ismeretekkel, több egymáshoz kapcsolódó munka elvégzésére is alkalmas, gyakorlati jártassággal bíró fiatal szakmunkásokkal lássa el a magyar ipart. Mind a törvénytervezet, mind a szakmunkásképzés korszerűsítésének reformterve kapcsán lényegesnek tartom ezt. Hangsúlyozottan helyeslem a rokonszakmák tartalmi egységesítésének megvalósítását, azaz a szakmai összevonást, amely remélhetőleg segít megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni a, gyakorlati életben többször tapasztalható olyan helyzetet, amikor a gyárban felszabadult fiatal szakmunkás még a közvetlen rokon-szakmában sem hajlandó vállalni a munkát, különösen ha az nem tetszik neki, arra való hivatkozással, hogy azt nem tanulta, az neki nem szakmája. Gondolom, ilyesmi nemcsak nálunk, a Transzvili Gyárban fordul elő, ahol szintén jelentkeznek profilváltozások az ipar új igényei kapcsán, hanem más üzemekben is. A változásokat, a képzés egész -menetének a korszerűsítését indokolja egyebeik között az is, hogy a régi képzési forma nem tette lehetővé a szükséges elméleti és gyakorlati ismeretek fokozatos és lépcsőzetes elsajátítását. Jelenleg is fennáll — s erről az országos ifjúsági parlament ülésén is szó esett —, hogy gyakran bizonytalan a szakmunkásvizsgát tett fiatalok tudása. Ilyen és hasonló tapasztalatok azt mutatják, hogy mindenképpen helyes, ha a jövőben növelik a tanulóképzés keretében a szakismereti elméleti órák számát. Ugyanakkor a gyakorlati tudás fejlesztését, annak elmélyítését sem szabad szem elől téveszteni, és szükségessé válna, hogy minél több tanuló részére legyen biztosítva a tanműhelyi képzés. A rohamosan fejlődő ipar körülményei között olyan szakmunkásokat várnak a műhelyek, akik rendelkeznek a gyors áttekintés és az új felismerésének a képességével, ám a szerszámot is biztosan fogják a kezükben. Jelentősnek tartom az emelt szintű oktatás, a „B" tagozat fokozott fejlesztését, amely komoly előrelépést jelent jövendő szakmunkásaink műveltségének emelésére, különösen ott, ahol a megfelelő tanulmányi szint eléréséhez, a tanterv követelményeihez a személyi és tárgyi feltételek megfelelően biztosítva vannak. Ez a módszer igen sok fizikai dolgozó gyermeke számára adja meg azt a lehetőséget — amit egyébként nem igen szereznének meg—, hogy a tanulóévek után két év alatt, amennyiben elég szorgalmasak és tanulni vágyók, szakközépiskolai érettségit szerezzenek. Mindez azonban nem ilyen egyszerűen jelentkezik a gyakorlatban. A szakközépiskolai továbbtanulás lehetősége nem fejlődött az emelt szintű tagozatot végzők továbbtanulási igényével. Az esti tanulás feltételeit a többműszakos üzem nehezen tudja biztosítani, előfordul, hogy az idősebb szakmunkások, művezetők lebeszélik őket a tanulásról, az üzem, a lakás és az iskola közötti nagy távolság, az időt rabló utazgatás, a túlzott igénybevétel mind a továbbtanulást gátló tényezők között szerepel. El kell érnünk, az emelt szintű képzés további sikerének érdekében, hogy több esti szakközépiskolai férőhely legyen, és az üzemek nagyobb megértést tanúsítsanak és támogassák a továbbtanulni kívánó fiatal szakmunkásaikat. Néhány szóban szeretnék említést tenni a gimnáziumi érettségit tett szakmunkástanulókról. A velük való beszélgetés arról győzött meg, hogy többségük csak azért ment ipari tanulónak, mert a felsőfokú továbbtanulásban, illetve az elhelyezkedésben nehézségei voltak. Az a gyakorlati tapasztalatom, hogy a gimnáziumi érettségit tett fiatalok többsége, csak átmeneti megoldásnak tekinti a szakmunkát, s vele együtt a műhelyekben végzendő tevékenységet, és a legelső alkalommal búcsút mond a közvetlen fizikai munkának. Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt mondom, hogy az üzemeknek most is és a jövő-