Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-26

2075 Az Országgyűlés 26. ülése, 1969. szeptember 24-én, szerdán 2076 ka, és ha valami probléma van, az egyik is és a másik is foglalkozik a kérdéssel és ez nagyon sok vitára ad okot és lehetőséget. Tisztelt Országgyűlés! Űgy érzem, az általam elmondottak nincsenek ellentétben a törvényjavaslattal, annak módosítását nem igénylik, de a megalkotásra kerülő jogszabályoknál, miniszteri utasításoknál javaslom, szíveskedjenek figyelembe venni, hogy Komárom megyében a megye ipari jellegénél fogva a szakmunkásképzés szerepe igen jelentős. Az elmúlt 15 évben komoly fejlődés van a képzés feltételeinek biztosítása terén. így Esztergom és Tata város területén jelenleg folyamatban van egy korszerű szakmunkásképző intézet építése. Megoldatlan azonban a szakmunkásképzés Tatabányán, a megye székhelyén. Az elemzések, az előzetes felmérések igénylik még egy intézet megépítését a negyedik ötéves terv időszakában. Ezt támasztja alá az az ipari profilváltozás, amely Tatabányát és környékét érinti a bányászkodás jövőjével kapcsolatban. Kérem az illetékeseket: megjegyzéseimet munkájuk, döntéseik során szíveskedjenek figyelembe venni. (Taps.) ELNÖK: Zsigmond Géza képviselőtársunk következik szólásra. ZSIGMOND GÉZA: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Elvtársak! A szakmunkásképzésről szóló törvényjavaslat tervezetét örömmel tanulmányoztam, és úgy vélem, hogy egy nagyon aktuális kérdés megvitatására kerül ma sor. A magam részéről hangsúlyozni kívánom, hogy messzemenően egyetértek a törvényjavaslatnak azzal a megállapításával, amely kiemeli, hogy a magasan képzett szakmunkáslétszám rendszeres biztosítása, a munkásosztály utánpótlásáról való szervezett gondoskodás fontos társadalmi érdek, de egyben fontos politikai követelmény is. A szakmunkásképzés célja és szerepe a mi társadalmi rendszerünkben nem más, mint olyan fiatal szocialista munkásréteg nevelésének a biztosítása, amely a technika mindenkori fejlődésével lépést tart, egyre kultúráltabban tudja majd ellátni népgazdaságunk számára az alapvető fontosságú szakmunkákat. Éppen ezért hozzászólásomban a nyomdaipar budapesti vonatkozásában két kérdésben tenném meg észrevételemet. Az egyik kérdés: milyen indokok teszik szükségessé a szakmunkásképzés korszerűsítését a nyomdaiparban? A másik észrevételem azt a kérdést érintené: mi az oka annak, hogy a nyomdaiparba egyre kevesebb ipari tanuló jelentkezik. Az első kérdéshez: ismeretes előttünk az, hogy a munkaerő extenzív fejlesztési lehetőségei lassan kiapadnak, tehát az intenzív irányú fejlesztéssel behatóbban kell foglalkozni. Országos viszonylatban észlelhető a nyomdaipar termelésének állandó felfutása. A tervek szerint és ismereteink alapján a nyomdaiparban a termelés 1965—1980. között körülbelül 140 százalékkal növekszik, a munkáslétszám viszont 35 százalékkal. A termelékenység emelkedéséből tehát a termelés 75 százaléka származik majd, de 25 százaléka létszámemelésből. Ez a pár számadat is tükrözi, hogy a szakmunkás-utánpótlás igénye mind erőteljesebben növekedik. A nyomdaipar exporttermelése, valamint a belföldi szükségletek minőségben, a termékek sokféleségében ugrásszerűen emelkedtek, s ezeknek a kielégítése a műszaki és technológiai fejlesztés mellett csak fejlett szaktudással rendelkező szakmunkásokkal lehetséges. A nyomdaipar fejlődése világszerte meggyorsult. Gyorsjáratú gépeket konstruáltak, fényszedést és számos új technológiai eljárást vezettek be, szóval a tudomány új eredményeivel gazdagodott maga a nyomdaipar. A hazai iparra is ez jellemző. De a szakmunkásképzés jelenlegi rendszere és formája már nem tud lépést tartani a technika fejlődésével és véleményem szerint ehhez nincsenek meg az adottságaink sem. A nyomdaipari tanintézet problémája már akut kérdés, amelyet a negyedik ötéves tervben a fent említett problémák, a szakmunkásutánpótlást gátló körülmények miatt is időszerű lenne megoldani. Mi is volt lényegében a baj? A tanintézet felszerelése nem felel meg a korszerű oktatási követelményeknek. A nyomdaipari vállalatok tőlük telhetően modern gépeket szereznek be, az üzemekben tanulók pedig olyan gépekkel is találkoznak, amelyekről a tanműhelyben nem tanultak, nem ismerik, csak említették éppen nekik. Az új gépeket, de hozzátehetem: az új nyomdai eljárásokat is gyakorlatilag csak azok a kiváltságos tanulók ismerhették meg, akik egy korszerűbb nyomdában dolgoztak. A nyomdaipar céljai megvalósításának érdekében nyilvánvaló, hogy előtérbe kell helyezni az oktató-nevelő munkát is, amelyről itt már elég sok szó esett, s hogy a nevelésben is még inkább biztosítani kell a marxista világnézet, a kommunista erkölcs és magatartás kialakítását. A nevelésnek ezen alapvető követelményei véleményem és meglátásom szerint jelenlegi oktatásunkban csak kis részben vannak biztosítva az üzemekben. Mit lehetne elmondani a nyomdaipari tanintézet képzéséről? A Ságvári Endre nyomdaipari tanintézet három szakágban, a kéziszedő, a magasnyomó gépmester és a könyvkötő szakma területén folyó gyakorlati oktatáshoz rendelkezik közepesen felszerelt tanműhellyel. E fontos szakmában azonban helyszűke miatt csak mintegy 130—140 tanuló képzését vállalhatja, akik az összes tanulóknak 19—20 százalékát teszik ki. A fennmaradó 80 százalék üzemi gyakorlati oktatása sok pedagógiai, szakmai és egyéb problémát vet fel. A tanulók elméleti oktatása nem erre a célra épült helyiségekben történik. A kicsi szobák átalakításával nyert tantermek száma mindöszsze öt, de ezek közül csak kettőnek a mérete üti meg a tantermi normákat. Ebben az öt tanteremben folyik a tanítás reggel fél nyolctól a késő esti órákig. Az egyes tantermek befogadóképessége 22—28 fő, de a szűk lehetőségek miatt egy tanteremben 30—35 főt is el kell helyezni. Ez pedig nem is kell hangsúlyoznpm, pedagógiai szempontból eléggé tarthatatlan állapot. A törvényjavaslat említést tesz arról is, hogy