Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-26

2077 Az Országgyűlés 26. ülése, 1969. szeptember 24-én, szerdán 2078 emelt szintű osztályok csak ott szervezhetők, ahol erre a feltételek adva vannak, elegendő tanterem áll rendelkezésre, a jól szervezett tanműhelyi képzés feltételei adva vannak, a szükséges oktatási dokumentációk rendelkezésre állnak, ahol a tantestület felkészültsége, megfelelő összetétele biztosítható. Ezek a követelmények sajnos nincsenek biztosítva a jelenlegi nyomdaipari tanintézetben, de a Könnyűipari Minisztérium oktatási osztályának tájékoztatása alapján bízom abban, hogy 1971-re, illetőleg jJ972-re elkészül az új iskola és tanműhely, 'amely megfelel a korszerű követelményeknek, és ott a tanulók elsajátíthatják a szakmához szükséges tudást. Fel szeretném hívni az illetékes szervek figyelmét, hogy mivel a vidéki városokban sem jobb a helyzet a tanműhelyek kérdésében, célszerűnek tartanám a kérdés megvizsgálását és ha az anyagi lehetőségek megengednék, abban a vidéki városban, ahol nagyobb nyomdaipari bázis jön létre, ugyancsak biztosítani kellene korszerű nyomdai tanintézet létrehozását. A szakmunkások nevelése szempontjából nem feledkezhetünk meg azoknak a korszerű tankönyveknek a kiadásáról sem, amelyek segítik a tanulók felkészítését. A tanulóképzéshez szükséges jelenlegi szakirodalom igen hiányos, és e téren sokéves mulasztást kellene pótolni. A hűség kedvéért azt is elmondanám, hogy az 1968—69. évben már lényegesen nagyobb gondot fordítottak az új tankönyvek kiadására, például a kéziszedők, magasnyomók, gépmesterek, könyvkötők részére. Ezek a könyvek tartalmasak, figyelembe veszik a legújabb technikai és technológiai követelményeket, és azt is elmondhatjuk, hogy néhány évig megfelelnek a tanítási követelményeknek is. Ezt a jó kezdeményezést nyilvánvalóan a többi nyomdaipari ágakban is alkalmazni kellene. A másik észrevételem azt a kérdést érintené, mi az oka annak, hogy a nyomdaiparba egyre kevesebb ipari tanuló jelentkezik. Az utóbbi években mindinkább tapasztalható! az a nemkívánatos jelenség, mind a tanműhelyi, mind a vállalati beiskolázásoknál, hogy minden erőfeszítés ellenére sem kedvező az iparitanuló-képzésre jelentkezők száma. Míg 1964-ben a fiatalok sokasága jelentkezett nyomdaipari tanulónak, volt bő választék, most sajnos, nem mutatkozik érdeklődés a fiatalok részéről annak ellenére, hogy a nagyobb nyomdák sok százezer forintot költenek hirdetésre és szép szavakkal megfogalmazva hívják fel a figyelmet a nyomdaipari szakmára. Hogy mennyire nincs vonzóerő a szakmai utánpótlásra, azt engedjék meg az elvtársak hogy egy statisztikai adattal bizonyítsam, mégpedig abból az üzemből, ahol jelenleg is dolgozom, az Egyetemi Nyomdából. Négy évet hasonlítanék csak össze, a négy utóbbi évet a szedő, öntő, gépmester szakma és a könyvkötészet vonatkozásában. De talán éppen a legfontosabb területről szeretnék szólni és a szedők és gépmesterek közötti arányokat kívánom megállapítani. 1964— 65—66—67-ről van szó. Míg 1964-ben szedőnek jelentkezett 28 fő, 1965-ben 25," 1966-ban 22, 1967-ben 14, és nem is merem kimondani a számot, 1969-ben mindössze négy ipari tanuló jelentkezett szedőnek. Ez összesen 89 és a jelen pillanatban a nyomdaiparban, illetőleg nálunk az Egyetemi Nyomdában a 89 közül mindössze 28 maradt meg. Nem akarom részletezni a számokat a gépmesterek viszonylatában, csak az összeget mondom. Négy év alatt beiskoláztunk 46 tanulót és ebből mindössze 15 maradt meg. Ezek az arányok nemcsak az Egyetemi Nyomda szakmunkás-utánképzésére állapíthatók meg. Aki jobban ismerős a nyomdaiparban, bizonyíthatja és igazolhatja, hogy sajnos egész Budapesten így áEunk a nyomdaipari utánképzéssel kapcsolatosan. A nyomdaipar jelenlegi helyzetét alapul véve, szükség lenne jó szakmunkásokra az egyes szakmai területeken, például szedőkre, gépmesterekre, nem is beszélve a mono-öntőkről, ahol aggasztóan szűk a keresztmetszet. A tanműhely már két éve nem tud beiskolázni öntőt abból az egyszerű okból, hogy nincs jelentkező és éppen ezért talán javasolni is lehetne, hogy vonzóbbá kellene tenni a fiatalok részére a nyomdaipari szakmát is. A nyomdaiparban a jelenlegi bérekről elmondható, hogy nem a legvonzóbbak. 1968-ban 19 iparág között a nyomdaipari átlagkereset a 12. helyen szerepelt 1763 forinttal, ami magában foglalja a túlórák bérét is. Ez már sok mindenre választ ad. Az iskolából kikerülő fiatalok azt tartják, hogy erre a szakmára, ahol nagyobb előképzettség szükséges, mint sok más területen, ahol angol, francia, orosz, német és más nyelven leadott kéziratot kell szedni, és mint fiatal szakmunkások csak 1600 vagy 1700 forintot tudnak megkeresni, nem érdemes tanulónak menniük és úgymond, a divatos szakmákba mennek, amint már erről említést is tettek, mint például a tvműszerész, vagy éppen a fodrász, vagy a pincér, ahol kevesebb erőfeszítéssel jóval többet lehet keresni. A Könnyűipari Minisztérium felügyelete alá tartozó nyomdavállalatok szakmunkáshiányát fokozza az is, hogy a gomba módra szaporodó házi nyomdák a jól képzett szakmunkások közül igen sokat irreális magas bérezéssel elvonnak, és ezeket olyan munkákkal foglalkoztatják, amelyeket betanított munkásokkal is el lehetne látni. A nyomdaiparra, mint a kulturális forradalom hirdetőjére mindinkább nagyobb feladatok megoldása vár. A nyomdaipar jelenlegi kapacitása túlnőtt az igényeken, akár hazai viszonylatban, akár az export területen nézzük. Véleményem szerint a jelenlegi feltételek mellett már nem lehet az igényeket kielégíteni. A nyomdaipar szakmunkáshiányából származó gondjainkat tetézi az ipar műszaki állapotának erősen kifogásolható helyzete. Ismeretes előttünk, hogy nyomdaiparunk termelése és ennek körülményei a világszínvonalnál mintegy 45—50 százalékkal alacsonyabbak. Ez abból is adódik, hogy a legtöbb gépünk korszerűtlen, például a linó-gépek 67 százaléka, a mono-gépek 70, a nyomógépek 40 százaléka több mint negyven éve üzemel. A baráti országok közül a korábban nálunk elmaradottabb országok, mint Bulgária, Románia, Lengyelország nyomdaipara ma már a 92*