Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-24

1869 Az Országgyűlés 24. ülése, 1969. július 3-án, csütörtökön 1870 olyan önállósággal, ami lehetővé tenné saját területükön a gazdasági mechanizmus kibontakozását. Sürgetően jelentkezik azokban az ágazatokban a változtatás igénye, amelyek szoros és sokoldalú kapcsolatban állnak a mezőgazdasági üzemekkel, ugyanakkor a termelés és az ellátás helyzete nem igényel központi beavatkozást. Ilyen ágazat többek között a bor-, a baromfi-, az édesipar, ahol mielőbb végre kellene hajtani a szervezet korszerűsítését, a hatáskörök decentralizálását. Tisztelt Országgyűlés! Vályi elvtárs expozéjában részletesen szólott — és a vitában mások is szóltak — a keresetek, az árak és a fogyasztás alakulásáról. E problémákkal néhány vonatkozásban magam is szeretnék foglalkozni. Annál is inkább, mert politikai szempontból nagy fontosságú, hogy e téren milyen tendencia érvényesül most, pozitív vagy negatív? Ezzel kapcsolatban társadalmunk jelentős részében ellentétes véleményeket hallhatunk. Sokan pozitívan értékelik a helyzetet, de sokszor kérdőjeles, nemegyszer tamáskodó vélemények is elhangzanak. Munkás-alkalmazotti rétegekben az utóbbi hónapokban gyakran hallani — olyan elégedetlenséget is tükröző — megállapításokat, hogy „az életszínvonal stagnál", „a munkások életszínvonala elmarad a szocialista fejlődés ütemétől", „nem érzékelhető az életszínvonal hivatalosan kimutatott emelkedése", „a bérek emelkedése nem tart lépést az árakkal" stb. Mi az igazság az életszínvonal alakulásában? Először is kétségtelen tény, hogy a lakosság összfogyasztása, az egy főre jutó átlagos fogyasztás és a dolgozó rétegek döntő zömének jövedelmi és fogyasztási színvonala emelkedik, változatlan áron számítva is. Az is igaz, hogy a lakosság egy része, a nagyobb családúak, kiskeresetűek és a nyugdíjasok rétegei érzékenyebben reagálnak az ármozgásokra, különösen ha azok a fogyasztási cikkek egy részénél, méghozzá az olcsóbb cikkek egy részénél, felfelé mennek. Ugyanakkor mégis kétségtelen, hogy a lakosság összegésze ma jobban él, mint ahogyan a harmadik ötéves terv elkészítésekor terveztük. Az az igaz, hogy a lakosság egy főre jutó reáljövedelme az öt évre betervezett 14—16 százalékkal szemben a tervidőszak eddig eltelt három esztendejében mintegy 19—20 százalékkal nőtt. Ezen belül az elmúlt esztendőben, annak ellenére, hogy a termelékenység nem alakult megfelelően, s emiatt a felhalmozás növekedése is stagnált, a lakosság reáljövedelmi színvonala 6, a fogyasztás 5 százalékkal emelkedett. Ez tehát vitathatatlan fogyasztásnövekedés és nem stagnálás! Sőt úgy tűnik: az életszínvonal, a fogyasztás valamivel jobban is nő, mint a nemzeti jövedelem. Ez nem is baj, sőt a jövőre nézve, feltéve, ha jobban, termelékenyebben dolgozunk iparban, mezőgazdaságban egyaránt — kívánatos is. Hiszen — meggyőződésem szerint — az elkövetkezendő években a fogyasztás gyorsabb növekedése nélkül nem is bontakozhat kii gazán az az érdekeltségi rendszer, amelyet az új mechanizmusban a gazdasági hatékonyság legfőbb rugójának tettünk meg. Tényleg problematikus viszont az, hogy a reálbérek — erőfeszítéseink ellenére — lassabban nőnek, mint a reáljövedelmek. Sőt az is igaz, hogy vállalataink nagy része nem használta ki a múlt évben az átlagbéremelés felső korlátjaként megengedett 4 százalékos lehetőséget sem, ami módot adott volna a bérek korábbinál valamivel jobb differenciálására. Ez véleményem szerint is a személyi ösztönzés javítására üdvös lett volna. Viszont ezt a tényt feltétlenül összefüggésbe kell hozni a termelékenység lassú növekedésével. És itt engedjék meg, hogy a bérek, a fizetések differenciálása, vagy közkeletű szóval élve, a denivelláció problémájánál megállják egy szóra. A bérek és keresetek növekedésének fontosságát a szocialista gazdaságban fokozza az a körülmény, hogy a kereset egyrészt a munka szerinti elosztás eszköze, másrészt a munka hatékonysága növelésének ösztönzője. Jövedelem- és bérpolitikánkban e kettős funkciót rendszeresen és egyre következetesebben érvényre kell juttatni. A munka szerinti szocialista elosztás elve a keresetekben érvényesül a legközvetlenebbül, ebben juthat leginkább érvényre az a törekvés, hogy a társadalom tagjainak helyzete a teljesítménytől, gazdasági aktivitásuktól függ. Aki többet ad a társadalomnak, annak nagyobb mértékben kell részesednie a javakból is. Ez az elv a keresetek és jövedelmek differenciálását teszi szükségessé. Felvetődik a kérdés: meg lehetünk-e elégedve a mai kereseti különbségekkel? Ügy vélem, erre röviden azt válaszolhatjuk, hogy nem. Helyesnek kell elismernünk azt a folyamatot, amelyet a felszabadulás után az ötvenes évek elejéig valósítottunk meg, amikor bérpolitikánkban tudatosan törekedtünk a kapitalista gazdasági viszonyok talaján kialakult kereseti differenciák csökkentésére, lényegében a nívellálásra, az egyenlősítésre. A kereseti nivelláció azonban azóta is tovább tart. A végzett munkából származó jövedelem 1957. évi 82 százalékos aránya tíz év alatt 76 százalékra csökkent, ennek arányában nőtt a társadalmi juttatásokból eredő, úgynevezett borítékon kívüli jövedelem. Túlzottan csökkent a magasabb képzettségű, bonyolultabb, felelősségteljesebb, és fizikailag nehezebb munkát végző dolgozók kereseti különbsége az egyszerűbb és könnyebb fizikai munkát végzőkéhez képest: A magasabb képzettségű, bonyolult, felelősségteljes munkát végző vállalatvezetők átlagbére ma 2,4-szerese, a művezetőké mindössze 1,3-szerese a munkások átlagkeresetének, másfelől a szakképzett munkásoké csak 1,7-szerese a szakképzettség nélküliekének. Azt kell mondanom, hogy az a nivelláció, amely a szocializmus építésének első időszakában objektíve szükségesnek tekinthető, az ma, amikor a szocialista gazdaságot az intenzív fejlesztés fokára kívánjuk emelni, nem minősíthető sem előnyösnek, sem szükségszerűnek. Nem mondható azért, mert a munkák és teljesítmények különbözőségeiből adódó megfelelő és kívánatos jövedelemdifferenciák hiánya, a nivelláció szükségképpen gyengíti jövedelemrendszerünk teljesít-