Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-23

1857 Az Országgyűlés 23. ülése, 2969. július 2-án, szerdán 1858 kintetében. így a tanácsi szervek nemzeti jöve­delemelosztó tevékenysége is korszerűbb for­mában juthat kifejezésre akkor, amikor érde­keltségi alapon nyugvó saját forrásait a külön­böző szabályozók segítségével megteremti, majd eszközeit a különböző társadalmi juttatások for­máiban ugyancsak az egész lakosság érdekében felosztja, felhasználja. Úgy érzem, hogy a tanácsok költségvetési gazdálkodásában érvényre kell juttatnunk a korszerű pénzügyi politikai módszereket, és az új költségvetési szabályozók teljes érdekeltségi alapra való helyezésével biztosítani tudjuk a megyei vezetés részére a teljes gazdasági átte­kintést. Tisztelt Országgyűlés! Az 1968. évi költség­vetés végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot jónak, reálisnak tartom, a magam részéről el­fogadom és tisztelt képviselőtársaimnak elfoga­dásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK: Hallgassuk meg Fülöp János kép­viselőtársunk felszólalását. FÜLÖP JÁNOS: Tisztelt Országgyűlés! Fel­szólalásomban a napirenden levő múlt évi álla­mi költségvetés végrehajtásával kapcsolatban, az 1968-as gazdasági év tapasztalatait figyelem­be véve, a kőolaj- és gázipar néhány sajátos problémájával kívánok foglalkozni. Az utóbbi években a világ minden fejlet­tebb ipari országában jelentős mértékben foko­zódott a szénhidrogének térhódítása. Ez elsősor­ban abból ered, hogy az alacsony termelési költ­ség és a magas használati érték következtében a szénhidrogén-felhasználás növekedése a nem­zeti jövedelem nagymérvű növekedését vonja maga után. Hazánkban 1960-tól 1968-ig tíz százalékkal emelkedett az egy forint nemzeti jövedelemre jutó energiafelhasználás fajlagos mutatója, an­nak következtében, hogy az energiastruktúrá­ban a szénhidrogének aránya 21,2 százalékról 38,2 százalékra tolódott el. 1975-ig 56,6 százalék lesz a szénhidrogének aránya az ország energia­mérlegében, és most már elmondható, hogy a kőolaj- és gázipar népgazdaságunk további fej­lődésének egyik fontos tényezője lett. A párt- és állami szerveink által jóváha­gyott energiapolitikai irányelvek maradéktalan végrehajtása érdekében 1975-ig szénhidrogén­termelésünket mintegy 50 százalékkal, kőolaj­feldolgozásunkat csaknem 100 százalékkal, kő­olaj, földgáz és termék-vezetékrendszerünket ugyancsak száz százalékkal kell növelni az 1968. évhez viszonyítva. A hazai igények kielégítése mellett kőolajtermék exportunk, bár volumené­ben csak másodlagos jelentőségű, mégis orszá­gunk fizetési mérlegét javító tevékenységnek tekinthető. Exportfeladatot demokratikus és tő­kés relációban egyaránt teljesítünk. E tevékeny­ségben további célunk, hogy a kis volumenű, de értékes termékek — kenőolajok, zsírok, vazeli­nok, parafinok — exportforgalmát növeljük. 1968-ban a kőolajtermékekből devizabevételünk mintegy 1,2 milliárd forint volt. Az energiapolitikában előirányzott gazdasá­gi fejlődés a szabályozó rendszerrel szemben azt a követelményt támasztja, hogy a jelenleginél jobban ösztönözze a termelőket, a szolgáltató­kat és főleg a felhasználókat az energiagazdál­kodás hatékonyságának növelésére. A szénhid­rogének kutatása, termelése és a forgalma­zása bővítésével kapcsolatos országos célkitűzé­seket az új gazdaságirányítási rendszerrel élet­be léptetett egyes közgazdasági szabályozók nem elég ösztönző módon támasztják alá, és ezek vé­leményem szerint fékezik a feladatok végrehaj­tását. Az első kérdés, amit meg kell említenem, az, hogy a központi intézkedések mennyiben biz­tosítják a beruházások anyagi-pénzügyi feltéte­leit. A kőolaj és a gázipar a célcsoportos beruhá­zások fejlesztését jelenleg 50 százalékban saját alapból biztosítja. Ez a körülmény lassítja a szénhidrogén-felhasználás növeléséhez feltétle­nül szükséges beruházásokat, emellett nem veszi figyelembe, hogy az ország infrastruktúrájához tartozó országos gázvezetékrendszer, üzemanyag­ellátó hálózat bővítése, mint elsődleges állami feladat, központi keretből lenne fedezendő. Ezeknek a beruházásoknak az előnyei — a köz­utakhoz hasonlóan — elsősorban a népgazdaság többi szektoraiban jelentkeznek és egyetemes hatással vannak a népgazdaság fejlődésének egészére. Bár felmerült annak lehetősége, hogy az 50 százalékos mértéket az illetékes felső szervek csökkentik, még így is az 1969—1970-es évekre csaknem 1,5 milliárd forint terheli a kőolaj- és gázipar fejlesztési alapját. Ehhez a kérdéskomplexumhoz kapcsolódnak a beruházások egyéb korlátozó előírásai. Az amortizációnak csak 60 százalékát lehet vissza­tartani, ugyanakkor a fejlesztési alap fentiek­ben ismertetett 50 százalékos közvetett elvoná­sa következtében nagyösszegű állami kölcsönö­ket, hitelösszegeket kell felvenni. Ezek visszafi­zetéséhez előreláthatólag nem lesz meg a fede­zet. így, ha az olajipar eleget akar tenni orszá­gos fejlesztési célkitűzéseinek, akkor rövid időn belül fizetésképtelenné válik. A kőolaj- és a gázipar 1968-ban 6,3 milliárd forinttal, 1970-ben 8 milliárd forinttal, a tervek szerint 1975-ben 11,4 milliárd forinttal járul hozzá a nemzeti jövedelemhez. Emellett még szá­mításba kell venni azt az akkumulációt, amely a szénhidrogének arányának növekedése követ­keztében a felhasználóknál jelentkezik. A nemzeti jövedelem növeléséhez való ilyen mérvű hozzájárulás felveti a kőolaj- és gázipar erkölcsi és anyagi elismerésének kérdését. Az olajipar 1967. évi bázisbérszínvonala 23 100 fo­rint összegben került jóváhagyásra. Ez a bázis­bérszínvonal — úgy vélem — alacsony, így évi 2—4 százalékos bérszínvonal-növekedéssel szá­molva, az 1968—1970-es években képződő része­sedési alapban hiány jelenkezik. Az 1968. évi tapasztalatok azt mutatják, hogy az alacsony bérszínvonal következtében az iparban nem lehet stabilizálni a munkaerő-gaz­dálkodást. Sok területen nagy a munkaerő-ván­dorlás és ha ezt a tendenciát megfelelő bérezési intézkedésekkel nem tudjuk megakadályozni, akkor a legtöbb helyen még a jelenlegi terme­81 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESlTÖ

Next

/
Oldalképek
Tartalom