Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-3

95 Az Országgyűlés 3. ülése, 1967. július 13-án, csütörtökön 96 ság törekvéseit, és megfelel a szocializmust igenlő pártonkívüliek igényeinek. A mai bonyolult és, túlzás nélkül mondhatjuk, veszélyes nemzetközi helyzetben fontos kötelessége kormányunknak, hogy az emberi haladást szolgáló és a magyar érdekekre épülő aktív külpolitikát folytasson. Oly korban élünk, mikor a nemzetközi problémák életbevágóak és kikerülhetetlenek, mikor állást foglalni nemcsak erkölcsi kötelességünk, de elemi érdekünk is. Nem élhetünk csupán önmagunknak, nem lehetünk kifelé tétlenek, mert ez idejétmúlt, és azért sem, mert az imperializmus még virulens és nem korlátozzák az országhatárok. Ahol módjában áll, ott politikai eszközökkel nyomja el a népeket, ahol ez már nincs módjában, ott katonai erővel próbálkozik. Az amerikai agreszszió Vietnamban, az izraeli agresszió a KözelKeleten, az afrikai térségben látható gyanús üzelmek bizony sötét árnyékot vetnek a világpolitikára. Meddig folytatódhat ez még, mi lehet az imperializmus elleni hatékony ellenszer — vetődik fel ismételten a kérdés. Tudjuk, hogy az imperializmus ereje nem korlátlan, hogy már nem uralkodik a világ nagy részén, de változatlanul uralomra tör, s mindig hajlamos arra, hogy erején felüli vállalkozásokat is megkockáztasson, mint ahogy megtette ezt annak idején a német—olasz—japán fasizmus is. Századunk egész történelme bizonyítja, hogy az ilyesfajta ármánynak az ellenszere csakis a sorozatos külpolitikai fellépés, a határozott fellépés lehet, amelyet széles nemzetközi tömegerő támogat és megfelelő katonai erő biztosít. Ezen kell tehát munkálkodnunk, összefogva a baráti szocialista országokkal, szélesítve együttműködésünket a világ haladó erőivel, különösen szorgalmazva a nemzetközi politika baloldali erőinek egységét. Ezért helyes, hogy kormányunk teljes súlyával részt vegyen a szocialista országok közös akcióiban, hogy folytassa aktivitását az ENSZ-ben, más fontos nemzetközi fórumokon is, és szorgalmazza a haladás erőinek nemzetközi összefogását. A belpolitikai feladatok közül a beszámoló joggal helyezte előtérbe a gazdasági fejlődés problémakörét. Nagy hordereje van ezeknek a kérdéseknek manapság a politikában, mert az állam egész fejlődését is, az állampolgárokat egyénenként is nagyon erősen érinti. Az én mondanivalóm a továbbiakban a beszámolónak ehhez a részéhez kapcsolódik. A harmadik ötéves terv végrehajtása és a gazdasági mechanizmus reformja időben egybeesik, és a következő években a két feladaton egyszerre kell munkálkodnia a kormánynak, a vállalatoknak, a szövetkezeteknek és a különböző intézményeknek. Nem gondolhatjuk persze, hogy ez*semmi problémával nem járhat, hogy utunk mindenkor csakis nyílegyenes és tükörsima lesz, ahogy erre már Fock elvtárs is utalt, hiszen két ilyen nagy feladattal mégis csak nehezebb megbirkózni, mintha csak az egyik feladat • állna előttünk. Éppen ezért különös gondosságot igéríyel a kormánytól az, hogy az állami , irányítók mindenkor mindkét feladatra tekintettél legyenek és megtalálják azokat az eszközöket, amelyekkel mind a két ügyet a cél felé vihetik. Ha végiggondoljuk jelenlegi helyzetünket és összevetjük a feladatokkal, joggal bizakodhatunk, hogy a két akció nem egymást gyengíti majd, hanem ellenkezőleg, kölcsönösen segíti egymást. Az ötéves terv megvalósítása biztosítja a gazdasági növekedést, mentesíti a reformot a nagyobb zökkenőktől, a gazdasági reform viszont fokozza a gazdaságosságot, előmozdítja majd a legfontosabb tervcélok megvalósulását. Persze nem automatikusan, hanem csak akkor, ha megfelelő politikai légkörben cselekedhetünk, ha jó lesz az irányítás. Gazdasági fejlődésünk üteme egészében megfelelő, a tavalyi és az idei év tényei azt mutatják, hogy az ötéves terv a megvalósulás útján halad. A gazdaságirányítás jövőbeni eszközei ma már — mint hallottuk — részletesebben kidolgozottak, látható és megítélhető tehát, hogy felhasználásukkal eredményesen lehet az egész gazdasági életet az ötéves terv megvalósítására irányítani, a vállalatok önállósága mellett is jól lehet majd követni a népgazdasági célokat. Fock elvtárs beszámolójából is kiderült, a gyakorlati élet is bizonyítja, hogy a reform gazdasági és szervezési előkészületei megfelelő ütemben folynak. így biztosítható lesz, hogy két-három hónappal az új tervév előtt minden vállalat ismeretében legyen az 1968-ra szóló központi jogszabályoknak és gazdasági feltételeknek, s zavartalanul végezhesse feladatát. Az eddigi előkészítő munkát végeredményben jónak minősítheti az Országgyűlés, s ha ezután is minden a tervezett szerint folytatódik, akkor létrejön a reform bevezetésének egyik fő feltétele. A másik fő feltétel a jó politikai légkör, ami nagy feladatok megoldásakor nélkülözhetetlen. Adva van-e ez a feltétel? Közvéleményünk döntő többsége ma már felismeri a reform szükségességét, megérti céljait, tehát támogatja is a megvalósítást. Az elmúlt év folyamán a reform eszméje mind több és több hívet hódított magának, annak arányában, amint szélesebb körökben megismerték a párt elgondolásainak lényegét. Ma már szinte mindenki előtt világos, hogy amit szorgalmazunk, az a szocialista tervgazdálkodás továbbfejlesztése és nem visszakanyarodás a múlthoz, hogy nem a szocialista vívmányok feladásáról, hanem éppen ellenkezőleg, azok jobb anyagi megalapozásáról és jövőbeni biztosításáról van szó. Ma már általánosnak mondható az a felismerés, hogy a vállalati önállóság a szocializmusban nem lehetetlen, hogy az önálló gazdasági elszámolás, a jövedelmezőség szükséges kategóriái a szocialista gazdálkodásnak, s ezeket nem elegendő formailag fenntartani. A dolgozó tömegek anyagi érdekeltségét nem most találjuk fel, a kommunisták mindig elismerték, hogy ez létezik és létezni fog, most csak jobb összhangba hozzuk az általános érdekeket és az egyedi érdekeket. Bár mindezeket illetően akad még félreértés is, akad még aggodalom is bizonyos rétegekben, mégis túlsúlyban van már az igenlés, és előtérbe került a hogyannak a kérdése,