Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.
Ülésnapok - 1967-13
1025 Az Országgyűlés 13. ülése, 1968. július 11-én, csütörtökön 1026 egy olyan gond, amellett, hogy helyzetükből és körülményükből fakadóan szak- és műszaki munkaerőhiánnyal küzdenek, egyre jobban érződik a környező városokban levő ipartelepek, újonnan alakult, felfutásban levő vállalatok ilyen irányú szívó hatása. E vállalatok helyzetét még az is rontja, hogy a termelőszövetkezetekben létrehozott szakipari segéd-üzemágakhoz is szívesen mennek munkát vállalni, ha anyagi előnyökhöz jutnak. Ez a jelenség aztán arra készteti a vezetőket, hogy a bérszínvonal túllépése nélkül keressenek olyan lehetőségeket, amelyek alkalmazásával, ha nem is teljesen megszüntetni, de csökkenteni lehet e nem kívánatos szívó hatás mértékét. Meg kell mondani, hogy a vezetők többször igen, mint nem, meg is találják ezeket a lehetőségeket. Többek között a legáltalánosabbat szeretném megemlíteni. A megyei tapasztalatok azt mutatják, hogy azok a vállalatok — és ilyen sok van —, amelyek olyan lehetőséggel rendelkeznek, hogy segédmunkaerőt tudnak alkalmazni, akarva akaratlanul a többlettermelést létszámnövekedéssel oldják meg. így egyfelől kisebb gond jelentkezik a műszaki fejlesztés vonatkozásában, másfelől az újonnan belépő segédmunkások bére csökkenti a bérszínvonalat, s az így megmaradt bérkülönbözetből azután lehetőség nyílik béremeléseken keresztül a nagyobb gyakorlattal rendelkező, a vállalatok számára szükséges azon szak- és műszaki munkaerők bizonyos ideig való stabilizálására, akik magasabb bér biztosítása nélkül más vállalathoz mennének dolgozni. Az egyik napilapban megjelent cikk humorosan, de véleményem szerint találóan jellemzi a vállalatok jelenlegi bérgazdálkodását, az „egy liba, egy ló" elmélettel, amely szerint, ha a vállalat egy magasabb fizetésű mérnököt akar alkalmazni, akkor fel kell vennie, ha szükség van rá, ha nincs, egy takarítónőt is, hogy a bérszínvonal egyenesben maradjon. Ha elgondolkodunk ezen az aránylag rövid idő alatt tendenciává vált gyakorlaton, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az átlagbérszínvonal tartása egyáltalán nem ösztönöz, sőt, ellentétes hatással van a termelékenység növelésére. Ezen túlmenően több más negatív kihatása is tapasztalható. Például a vállalatok általában a szükséges és indokolt létszámnál több munkaerőt alkalmaznak. Több vállalatnál a fiatalkorú foglalkoztatottak száma megduplázódott, ami bizonyos fokú kapun belüli munkanélküliséghez, csellengéshez vezetett, és ez igen rossz hatással van a munkafegyelemre. Az a jó és helyes elképzelés, amely szerint az egészséges munkaerőmozgás elsősorban a gazdaságosabban termelő vállalatok felé tendáljon, nem látszik realizálódni. És végül szeretném megemlíteni azt a társadalmi vonatkozású kihatást is, ami a szocialista brigádmozgalom területén a versenyszellem visszaesésében nyilvánul meg, hiszen a száz százalékon felüli teljesítések bérszínvonal-túllépést eredményeznek. Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy a termelékenység fokozását az új irányítási rendszerben sem lehet sokadlagos szempontként kezelni, hiszen gyorsabb ütemű gazdasági fejlődésünknek, a 44 órás munkahét bevezetésének, és egyáltalán a munkaidő lerövidítésének alapvető feltétele — úgy vélem — a műszaki fejlesztés mellett a termelékenység állandó fokozása. Abból a helyes és a gyakorlatot tisztelő elvből kiindulva, hogy a mechanizmus egyes elemei nem szentírás, azok változtathatók, ha a gyakorlat azt követeli, azt hiszem, hasznos lesz, ha a kormányszervek a jövőben vizsgálat és elemzés tárgyává teszik az átlagbér-színvonal és a termelékenység között jelenleg meglevő ellentmondást. Apró elvtárs beszámolójában hallhattuk is, hogy a kormányszervek máris foglalkoznak e kérdéssel. Tisztelt Országgyűlés! Az irányítási reform bevezetésével egyidőben az üzemi szakszervezeteknek, mint a dolgozók helyi képviseleti és érdekvédelmi szerveinek a hatásköre kiszélesedett, jogaik megnövekedtek. Ezt a tényt és egyáltalán ennek szükségszerűségét ugyan még ma is többen vitatják, mint ahogyan az előkészítés szakában tették. Ennek ellenére úgy érzem, hogy az elmúlt fél esztendő tapasztalatai, a vállalati kollektív szerződésekben is rögzített szakszervezeti hatáskörök, jogok és azok realizálódása a mindennapi munka során egyre jobban csökkenti a vitatkozók és kétkedők számát. Napjainkban igen sok szó esik nemcsak a dolgozók között, hanem szinte a hírközlés minden eszköze útján a vétójogról, amely kifejezetten új jog "0. szakszervezetek kezében, és módot ad az olyan helyi intézkedések és jelenségek megakadályozására, amelyek szocialista társadalmunkkal nem egyeztethetők össze. Alaposnak és indokoltnak tartom ezt az intézkedést. Azt is igen hasznosnak tartom, hogy sajtó- és propagandaeszközeink foglalkoznak e kérdéssel. Általában az a tapasztalat, hogy az üzemi szakszervezetek vezető testületei felelősségtől áthatva, nagy körültekintéssel élnek is ezzel a jogukkal. Itt kell azonban azt is megemlíteni, hogy e pozitív gyakorlattal párhuzamosan jelen van egy olyan másik erő is, amely arra ösztönzi az üzemi szakszervezeteket, hogy a vétójog minél több gyakorlati alkalmazására vállalkozzanak. Néhány sajtóorgánumból ugyanis az az óhaj csendül ki, hogy örülnénk, illetve egyesek örülnének, ha minél több ilyen konfliktusra kerülne sor. Valószínűnek tartom, azért, mert ez még számunkra is új és szenzációként kezelt dolog. Az a véleményem, hogy nem egészséges dolog ezt erőltetni, már csak azért sem, mert társadalmunkban senkinek sem lehet célja, hogy elősegítse a munkások és vezetők közötti konfliktusok kialakulását; hiszen enélkül is van éppen elég. Nem beszélve arról a politikai és morális kihatásról, ami ezzel jár. A dolgozó kollektíva ugyanis érdekvédelmi szerve útján a feltételezett esetek többségében szembekerül a gazdasági vezetőkkel, akik adott területüknek nemcsak gazdasági, hanem politikai vezetői is, és akikről már anynyiszor elmondtuk — meggyőződésünk is —, hogy a párt politikájának szellemében tevékenykednek. Ügy érzem, ilyen légkör kialakulása egyetlen vállalat tevékenységére sem lehet jó hatással.