Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-22

1469 Az Országgyűlés 22. ülése 1966. január 28-án, pénteken 1470 kodásunkba, erőfeszítések, kormányintézkedések történtek a takarékosság, a minőségi törekvések erősítése, a munka termelékenységének növelése, exportnövelő és importcsökkentő beruházások és egyéb gazdasági intézkedések tekintetében. Amint a beszámolóból hallottuk, ennek mutatkoztak is eredményei, tehát a múlt évről mindenképpen komoly tanulságokat hozhattunk át. A következő évekhez viszonyítva pedig a gazdaságirányítás reformjának, illetőleg a reform most kialakuló kiinduló irányelveinek már, ez évben való érvényesítése az, ami külön jelentőséget kölcsönöz ennek a gazdasági évnek, valamint, hogy ebben az évben az 1966. évi népgazdasági tervvel már a harmadik ötéves terv gazdaságfejlesztési programja is megkezdődött. Ez bőségesen indokolja azt az érdeklődést is, ami széles körben megnyilvánul idei gazdasági évünk iránt, de mindez növeli a döntések felelősségét is. Én először a gazdaságirányítási rendszer reformjával kapcsolatban, illetve annak az idei népgazdasági év tervével való összefüggésében szeretnék néhány elemet kiemelni. Az ezévi költségvetésben, illetve népgazdasági tervben gazdaságirányítási rendszerünk reformja, bár részeiben még nem elhatározott gazdasági lépés, de irányelveiben már többékevésbé kialakultnak tekinthető, és mint kiinduló irányelvekkel, már feltétlenül számolhatunk vele. A költségvetés indokolása felsorolja azokat a mechanizmus-elemeket, amelyek az idei népgazdasági tervben már érvényesülnek, vagy amelyeknek érvényesülése szerepel a programban. Ilyeneket sorol fel az indokolás: a kötelező tervmutatók általános csökkentése, az állóeszköz-fenntartási rendszer javítása, a vállalati jogkör bővítése a beruházási eszközök tekintetében, az új szállítási szerződéses rendszer, a befejezett létesítmények alapján történő finanszírozás az építőiparban, a felvásárlási árak emelése a mezőgazdaságban — ehhez hozzátehetjük az amortizációs alap rendszeresítését i termelőszövetkezetekben --, általában a premizálási rendszer javítása és a kétéves tervezési rendszer bevezetése a közületeknél. Mindezek — amint az indokolás is összefoglalóan hangsúlyozza — a vállalati önállóság és az anyagi érdekeltség fokozásának célját szolgálják, s ilyen, értelemben a gazdálkodás minőségi követelményeinek érvényesítése irányában hatnak. Közvéleményünk mindezeket helyesli. Teljes mértékben helyeselhetek, indokoltak is, mégis ezeknek az összefüggéseknek néhány részletéhez szeretnék észrevételeket, illetve bizonyos ajánlásokat is tenni. Mindenekelőtt a termelőszövetkezetek állami támogatásáról szeretnék szólni. Ezt az indokolás 17. oldalán többféle formában találjuk. Egyrészt megismerhetünk egy olyan öszszeállítást, amely szerint a közép- és hosszúlejáratú hitelek közel 5 milliárd forintos öszszegéből 90 százalék a tsz-ek támogatását szolgálja. Más vonatkozásban a vissza nem térülő termelőszövetkezeti támogatások összege 4,4 milliárd forint, beleértve ebbe beruházást és egyebet. A termelőszövetkezeti beruházások valamivel több mint 4 milliárd forintos összegén belül pedig állami hitel 2624 millió, állami dotáció 1120 millió és szövetkezeti saját erő 300 millió forint. Másutt az indokolás rámutat arra, hogy ez az 1,1 milliárdos állami dotáció a beruházásban lényegesen csökken az amoritizáció bevezetésével, amit magluk a szövetkezetek saját erőből töltenek fel az árbevételi többlet ellenében. Azért idézem ezeket a számokat, mert e nagy, milliárdos számok láttán jogosan lehet kérdezni — és kérdezik is —, hogy ilyen óriási terheket rónak a szövetkezetek a költségvetésre és a mezőgazdaságra? Ennek a kérdésnek az aktualitásával mindnyájan nagyon tisztában vagyunk. Igen, úgy is lehet mondani, hogy ilyen terheket rónak a költségvetésre, de van ennek másik oldala is. Tudniillik az ilyen támogatás — hogy a megszokott kifejezést használjam — egyik oldala a dolognak, s ezzel szemben a másik oldalon elvonás is érvényesül. Néhány számot erre vonatkozóan is, hogy a dolog egyensúlya a helyére kerüljön, és hogy a magam elfogultságát kikapcsoljam, a Tények és érvek kis füzetből veszem a számokat, és arra hivatkozom, amire ott hivatkoznak. Az Országos Árhivatal szerint 1964-ben a mezőgazdasági árak 26 százalékkal elmaradtak a társadalmi ráfordításoktól. Az 1959. évi termelői árrendezés nyomán viszont 27 százalékkal drágultak a mezőgazdaságban felhasznált ipari termékek és anyagok. Ehhez tudni kell, hogy míg a kisparaszti mezőgazdaság, vagy a kezdetleges szövetkezeti gazdálkodás időszakában mintegy 20 százalékot, pontosabban 15—20 százalékot, addig ma 48—50 százalékot tesz ki a vásárolt ipari termék és anyag a termelésben. Ez általános jelenség minden valamennyire fejlett mezőgazdaságban. Ez pedig azt jelenti, hogy nő a felhasználás aránya, tehát a kívülről vásárolt termelőeszközök, anyagok ára, vagyis a termelés növekedésével nő a veszteség is. Az állami gazdaságokkal szemben sokszor kifejezésre jutó türelmetlenség tehát nem utolsó sorban azzal magyarázható, vagy az indokolja, hogy nem érnek el jobb minőségi mutatókat, mert ők több vásárolt anyagot és eszközt felhasználnak, s ezek árszintje nagyobb növekedést jelent a ráfordításokban, mint amit a terméktöbblet hoz, annak ellenére, hogy még korántsem érték el azt a határt, ahol a ráfordítások hozamtöbblete már stagnálni kezdene. Ennek a másik oldalnak a felidézése szerintem két okból is szükséges a költségvetés tárgyalásánál. Egyrészt, hogy indokolja: az 1966. évi támogatás nem valami szükséghelyzetben gyakorolt kegyesség, hanem egy mechanizmus, adottságok által meghatározott helyzet, amelyben ezeknek tökéletes gazdasági indokoltsága megvan. Másrészt pedig éppen azért, mert ez a jelenlegi mechanizmus viszonyai között előálló megjelenése a dolgoknak, ezért e vonatkozásban különösképpen indokolt a gazdaságirányítás reformja, benne azoknak az áraknak és egyéb összefüggéseknek a felülvizsgálata,