Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-19

1299 Az Országgyűlés 19. ülése 1965. november 12-én, -pénteken 1300 sítsük előnyben azokat, akik a tanulást hivatásszeretetből gyakorolják és teljes tudásukkal a társadalom szolgálatába kívánnak állni. Gondosan meg kell tehát válogatni a technikumba, szaktechnikumba és egyetemre jelentkezőket, s ez a válogatás az üzem vezetőitől felelősségteljes döntést és alaposabb személyi ismeretet kíván. Jelenleg a továbbtanulásnál tapasztalható önjelölést fel kell váltania egy olyan jelölési rendszernek, amelyben döntő szerepet a munkahelyhez való ragaszkodás, az ott korábban tanúsított magatartás és a rátermettség játszik. És ha így válogatjuk a tanulókat és továbbtanulókat, akkor megszűnik az a káros jelenség, hogy a tanulmányi év végén, illetve a képesítés megszerzése után a dolgozók egy része azonnal munkahelyet változtat. El kell érni azt az állapotot, hogy a tanulmányi év vége ne töltse el aggodalommal az üzemek vezetőit, amikor ismételten meg kell válni a dolgozók egy részétől, akik tanulmányaikat befejezve pillanatnyilag kedvezőbb munkáért elhagyják üzemüket. Ez nem kívánatos népgazdasági szempontból sem, de az egyén fejlődése szempontjából sem előnyös. A helyes kiválasztással mindez megelőzhető. Azokat kell elsősorban továbbtanulásra javasolni, akikkel az üzemnek terve van. Legyen fő szempont az, hogy a továbbtanulók számára a tanulmány befejezése után elsősorban az az üzem tudja a megfelelő munkahelyet biztosítani, amely a továbbtanulás lehetőségét is biztosította. Annyi dolgozót küldjenek üzemből iskolába, amennyinek az elhelyezéséről gondoskodni is tudnak. Nem helyeselhető az az álláspont, hogy a továbbtanulók jelentkezési lapját minden kritika nélkül aláírják, s a tanulmányi idő alatt, sem pedig annak befejezése után képesítésének megfelelő munkahelyet nem tudnak biztosítani. Nem helyeselhető az az elv sem, hogy egyes üzemek profiljuktól távoleső iskolákba küldik dolgozóikat. Hibát követnek el, mert nincsenek tudatában annak, és nem lehetnek meggyőződve arról, hogy a dolgozó rendelkezik-e azokkal az adottságokkal, amelyeket az idegen munkaterület megismerése követel. Tovább bonyolítja a helyzetet az, hogy a tanulmányi idő alatt más a munkaterület követelménye és más az iskola tananyaga. A dolgozó munkahelyén szerzett gyakorlatát nem használhatja fel az iskolában, ugyanakkor az iskolában tanultak távolesnek a mindennapi munkától. Az üzemek arányosan, igényeiknek megfelelően vállaljanak részt a szakemberképzésben. Egyik-másik üzem nem segíti elő dolgozói számára a tanulást. Tudatában vannak annak, ugyanis, hogy az év végén az iskolakapuból vihetik el, és minden fáradság nélkül hozzájuthatnak a kész szakemberhez. Ugyanakkor más üzemek nagyobb lehetőségeket biztosítanak — nem egyszer erejüket meghaladó mértékben — a továbbtanulásnak, és mivel valamennyi továbbtanuló dolgozót elhelyezni nem tudják, a munkaerő-vándorlás sokszor egész tevékenységükre kihat. Itt szeretném megemlíteni az egyik bányaüzemet, ahol egyidőben annyian tanultak a legkülönbözőbb és az üzem profiljától távoleső területeken, hogy ez befolyásolta a termelési eredményeket. Volt olyan, aki erdészeti technikumot végzett — a bányászat jóvoltából. Ha nem kísérjük figyelemmel az elmondottakat, akkor kézenfekvő, hogy a dolgozó tanulmányainak befejezése után képzettségének megfelelő más munkaterületet keres. Így azonban hosszú évek esnek ki a dolgozók tudásának hasznosításából. Nem közömbös a társadalom szempontjából, hogy egy dolgozó megszerzett tudását mennyi időn belül és hány éven keresztül tudja hasznosítani és kamatoztatni a közösség szolgálatára. Az elmondottakból következik, hogy üzemeinknek az eddiginél sokkal körültekintőbben és nagyobb előrelátással kell oktatási politikájukat irányítani. Nem fordulhat elő olyan eset, amit személyesen tapasztaltam. Magas szakmai képesítést nyújtó tanfolyam végén vizsgán vettem részt az egyik Heves megyei üzemben. A vizsga után megkérdeztem, hogy a végzettek közül hányat tud az üzem .képesítésének megfelelő munkakörben foglalkoztatni. Kiderült, hogy a végzett tanulók közül egyet sem. Néhány filléres órabéremeléssel mindenki maradt korábbi munkahelyén. Jelenleg még lakóhelyet is kénytelenek változtam, hogy képzettségüknek megfelelő munkakörben dolgozhassanak. Ez a tény pszichológiailag kedvezőtlen hatást vált ki az egyénben és dolgozótársai körében egyaránt. Meg kell szüntetni a nem egyszer ötletszerűen jelentkező tanfolyam-szervezést és továbbképzést. Meg kell értetni a dolgozókkal, hogy üzemen belül csak azoknak lehet a tanulás és továbbtanulás kedvezményét biztosítani, akik tudásukat munkahelyük szolgálatába kívánják állítani. Érdekes kísérletet végeztünk az egyik üzemben. Az üzem vezetősége a dolgozók tudomására hozta, hogy milyen munkaterületen, milyen munkakörben kíván a jövőben technikusokat foglalkoztatni. Felszólították a dolgozókat, hogy jelentkezzenek továbbtanulásra, azzal a feltétellel, hogy már a tanulmányi idő alatt az üzem által kijelölt munkahelyen dolgoznak, és az iskola befejezése után legalább annyi időt töltenek azon a munkahelyen, mint amennyit a tanulmányi idő igénybe vett. Sajnálatosan az törtéht, hogy az üzem által kijelölt munkahelyre egyetlen dolgozó sem jelentkezett, ellenben számos továbbtanulási kérelem érkezett be ettől függetlenül, még az üzem profiljától távoleső iskolákra is. Fényes bizonyítéka volt ez annak, hogy a dolgozók egyrésze a továbbtanulásnál az üzemi és társadalmi érdeket figyelmen kívül hagyva csak öncélú, saját érdekű tanulási formát akar választani. Oda kell hatni, hogy elsősorban azok számára biztosítsunk tanulási és továbbtanulási lehetőséget, akik egyéni célkitűzéseiket egyeztetni tudják az üzem célkitűzéseivel, s ezen belül olyan tanulmányokat folytatnak, ami képességüknek megfelelő és munkakörükkel is egybevágó. Mondanivalómat összegezve hangsúlyozni szeretném, hogy azok részére biztosítsunk elsősorban tanulási lehetőséget, akik a megszerzett tudást és annak továbbfejlesztését célnak tekintik, akik nemcsak a papír megszerzésére tőre-