Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-3

169 Az Országgyűlés 3. ülése 1963. március 26-án, kedden 170 vizsgálnák, akkor sokkal konkrétabb eredményre jutnánk és sokkal hasznosabb javaslatokat dolgozhatnánk ki és igen sokat tudnánk ezen a kérdésen segíteni. Ügy érzem, hogy ez a kérdés nemcsak iskolapolitika kérdése, hanem mélyen társadalompolitikai kérdés is, mert hiszen jövendő értelmiségünk összetétele és parasztságunk olyan értelemben vett jövője függ tőle, hogy vajon a parasztság fiai milyen mértékben tudnak — tévedés ne essék, nem a faluról van szó, hanem a tanyákról, amelyek még a valóságban léteznek — mondom, milyen mértékben tudnak egyetemekre kerülni. Ezek a fiatalok hamarabb visszamennek majd agronómusnak, orvosnak, tanárnak és tanítónak oda, ahonnan elindultak. Éppen ezért lenne nagy szükség arra, hogy segítsük őket az egyetemre eljutni. Ezeket kívántam elmondani és kérem az Országgyűlést, hogy ezeket a javaslatokat fogadja el. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Bejelentem, hogy időközben még két képviselőtársunk jelentkezett szólásra. Dr. Kulcsár Gyula képviselőtársunkat illeti a szó. DR. KULCSÁR GYULA: Tisztelt Országgyűlés! Hozzászólásom abból az alapelvből indul ki, hogy a költségvetés számadatai mögött rejlő élet egy-két témáját vizsgálja és reflexióim a munkatársakkal és a választókkal folytatott érintkezésből, a mindennapi élet megnyilvánulásaiból táplálkoznak. Abból az örvendetes tényből, hogy a széles tömegek napról napra feszegetik segíteniakaróan az előrehaladás lehetőségeit. Műszaki vagyok, és ezért elsősorban ezen a szemüvegen keresztül látom a problémákat, látom azt, hogy hol lehet eredményes segítséget nyújtani még. Az egyik téma külkereskedelmünk fejlődésére vonatkozik, a fejlesztés lehetőségeinek területén a kívül álló szemével szerzett tapasztalatokról kívánok beszélni. Alkalmam van a külkereskedelem megbízásából néha ipari szakértőként külföldre utazni. Ezen a szemüvegen keresztül egy kicsit betekintek a külkereskedelem rejtelmes világába. Két alapvető megfigyelés állapítható meg. Hangsúlyozom, nem a szokásos, tehát nem a rutináruk exportja területén működöm, hanem lehetőleg új műszaki létesítmények, illetve berendezések elhelyezése területén. Ha új fejlett műszaki berendezések exportja próbál elhelyezkedni főleg kapitalista piacon, ami a külkereskedelem egyik fő törekvése, megindul a piac keresése a meglevő hálózaton keresztül és lassan csordogálni kezd az érdeklődés. Kivétel nélkül minden érdeklődő azonnali, nyolc napon belüli választ, szakmai információkat, reflexiókat kér. Egy hónap, két hónap, nem is szörnyűség, 3 hónap múlva megy a válasz, ha egyáltalán megy, nagyon sok esetben. A külföldi kirendeltségeinkkel folytatott beszélgetéseken szerzett másik tapasztalat az, hogy a kint levő elvtársak jó kereskedők, ismerik a piacot, a nyelvet, de problémákkal küzdenek műszaki téren. Kevés, sokszor egyáltalán nincs kinn műszaki a területen. A vevőknek, az érdeklődőknek, ha műszaki kérdéseket tesznek fel, egyáltalán nem tudnak választ adni, elindul a nehézkes levelezés útja. Végső soron az érdeklődésre megint hónapok múlva megy kétségesen egzakt válasz az illetőhöz. Ez azután oda vezet, hogy a nyüzsgő nyugati versenyformában a komolytalanság képét szüli egyes magyar külkereskedelmi lépésekkel kapcsolatban. Vagy azt hiszik, hogy nem komoly az ügy, csak hírverés, vagy azt, hogy az illető nem akar vele komolyan foglalkozni. Hangsúlyozom, nem általános képet akartam adni a külkereskedelemről, mert nem ismerem annyira, csak 8—10 esetben szerzett tapasztalataimról szerettem volna beszámolni, amelyek szerintem a külkereskedelem egyik eléggé problematikus kérdésére világítanak rá. A másik téma egyes hazai gépgyártási problémák. Beszéltek a parlamentben is egyes hagyományos, a magyar ipar hagyományainak megfelelő géptípusok, illetőleg exportcikkek európai, vagy világszínvonalra emelésének kérdéséről. Én egészen más témáról szeretnék beszélni, amely azért az exporttal is összefügg. Nevezetesen az én tapasztalatom szerint a rendkívül hátramaradt hazai nagytömegű anyagelőkészítés, feldolgozás, mozgatás műszaki és gépproblémáiról. A magyar szivattyúparkkal vizet, iszapot, egyebet percenként, vagy óránként 10 000, 100 000 liter, vagy tízezer köbméterszám emelünk ki. Egy-egy szivattyúhoz 100—200 lóerős motor tartozik. Ezek hatásfoka a magyar gyártóműveknél ismeretlen, mert egyszerűen nincs berendezés a mérésre. Garancia nincs hozzá. A szénbányászat teremtett egy-két mérőállomást, amely több-kevesebb sikerrel, de nagyon zsúfolva elvégzett munkával kezdi mérni ezeket a berendezéseket. Kisül, hogy a fejlettnek mondható 75—80 százalékos hatásfok helyett bizony 35, és igen jó, ha 50 százalékos hatásfokig elmegyünk. Ha összevetjük ezzel a ténnyel azt, hogy itt óránként országos szinten 10—20 megawatt energia fogy, akkor nem nehéz rájönni arra, hogy a szivattyútéma gondozásba vétele milyen gazdasági eredményekkel jár. Sokszor rendkívül nagy meglepetéseket hoznak ezek a rossz hatásfokú szivattyúk, főleg a szénbányászatban, vízveszélyes területeken. Nyugodtan alszik az üzemvezetőség, hogy be van építve vízbetörés esetére percenként 20 köbméteres szivattyú, mert négy darab, öt köbméteres szivattyú van. Bejön a víz — a szivattyúk teljesítménye egyéb mérési módszerekkel megállapíthatóan 12 köbméter — és elfullad a bánya, mert 20 köbmétert nem bírnak a szivattyúk. Egyáltalán nincs a magyar műszeriparban olyan, a külföldön hétköznapi és nagyon olcsó berendezés, amely menetközbeni teljesítményeket mérne csőbontás nélkül a szivattyúknál. Nem lehet kapni olyan berendezést, amellyel a mérőállomásra való cipelés nélkül meg lehetne mondani, mit tud az a szivattyú tulajdonképpen, az időegység alatt átáramló folyadékmennyiség precíz mérésével. Ugyanez a helyzet az osztályozó részleg területén is, vibrátoraink, vagy adagoló gépeink területén. A magyar ipar ma még kizárólag olyan adagolóberendezéseket használ, amelyek 50 éves típusok, a súlyuk tízszerese, hússzorosa egy modern gépének, az energiafelvétele ugyanennyi és