Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-15

1019 Az Országgyűlés 15. ülése 1965. február 11-én, csütörtökön. 1020 lalkoztatottakból adódott, részint az egy betegre eső perc időátlag emelkedésének tulajdonítható. Kevésbé örvendetes, hogy a kórházi ágyak igénybevétele 18 százalékkal fokozódott, holott az ágyak száma csak 10 százalékkal szaporodott. Minthogy 1957. előtt is zsúfoltak voltak a kórházaink, világos, hogy a fokozott ágyigénynek vagy a zsúfoltság fokozása, vagy az ápolási idő rövidítése árán lehetett csak eleget tenni. Annyi bizonyos, hogy kórházainkra és klinikáinkra ez idő szerint nagy nyomás nehezedik. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az ország ágyellátottsága nem marad el lényegesen — az NDK kivételével —- a szocialista államoké mögött, akkor nem juthatunk más következtetésre, mint hogy kórházaink zsúfoltságának oka nem az abszolút ágyhiány, hanem a kórházi ápolás iránt megnyilvánuló, legalábbis a mi körülményeinkhez képest túlzott igény. Elvileg mindegy lehetne, hogy egy hatalmas egészségügyi apparátusnak melyik szintjen következik be a betegek végleges gyógyulása, azonban a gyakorlatban ez korántsem mindegy. A betegnek, az egészségügyi hálózatnak és az államnak közös érdeke, hogy mindegyik szint maradék nélkül teljesítse rendeltetését, más szóval, hogy feleslegesen ne utaljanak beteget a» körzetből a rendelőintézetbe, illetve a rendelőintézetből a kórházba. A kórházbautalás, ha nem feltétlenül volt szükséges, azaz nem a betegség jellegéből kifolyólag történik, akkor a betegnek felesleges anyagi veszteséget, a munkából való teljes kiesését, és a magas fenntartási költségből kifolyólag az államnak felesleges kiadást jelent, eltekintve attól, hogy ágyakat von el a valóban rászorulóktól. ' . • Ha az állam valami csoda folytán annyi ágyat létesíthetne, amennyi a biztosítottak számának növekedésével arányban áll, az e pillanatban összesen 20 000 kórházi ággyal többet jelentene, mint amennyivel rendelkezünk, más szóval mai általános ágylétszámunk egyharmadát és még ez a csodának is képtelen állapot is csupán azt eredményezné, hogy kórházaink ugyanolyan zsúfoltak lennének, mint például 1957-ben voltak. Ez a képtelen példa mégis alkalmas arra, hogy rámutasson, hogy egészségügyi ellátásunk kulcskérdése ez idő szerint a rendelőintézeti hálózat teljesítőképességének növelése, nemcsak a mennyiségi, hanem mindenekelőtt a minőségi feltételek sürgős megjavításával. Közismert dolog, hogy minden tömegrendelés hajlamosít az egészségügyi munka bürokratizálódására, ami ezen a területen is az egyéni felelősségvállalásra való hajlandóság csökkenését jelenti. Nem kérdéses, hogy mind a zsúfoltság, mind az időhiány, mind a felszereltség fogyatékossága ebben az irányban hat és amellett a felelősség vállalásra való készség nem független a szakmai hozzáértéstől, képzettségtől sem. E tekintetben szembe kell néznünk azzal a ténynyel, hogy rendelőintézeti vonatkozásban nemcsak a betegek zúgolódnak, a hely és időhiány miatt, hanem sokszor az orvosok maguk is úgy érzik, hogy az adott feltételek között nem tudnak teljes értékű munkát végezni. Elég sok szakrendelési órát látnak el csupán másod- vagy mellékállásként, de azt is tapasztalhatjuk, hogy még a teljes foglalkoztatottságú állások betöltésétől is sokszor húzódoznak alaposan képzett, ambiciózus fiatal szakorvosaink. A hibát azonban nem az orvosokban kell keresni, hanem rendszerint a rendelőintézet alapvető struktúrájában. Rendelőintézeti hálózatunk szervezete eszmeileg a kórház-poliklinikai egység elvére épült, de ennek következetes, igazi megvalósítása aránylag kevés helyen sikerült. Azok a rendelőintézetek működnek igazán jól, ahol ez az elv megvalósult és a rendelőintézet ugyanolyan minőségi adottságokkal rendelkezik, mint a kórház. Erre is vannak példák. Ahol ez az egyesítés csak formálisan sikerült, ott a munka mindig fogyatékos marad, a dolog természetéből kifolyólag. Nem kielégítőek a technikai adottságok, az orvos nem ismeri a beteg további sorsát, egyszóval a munka nem lesz teljes értékű. Ha a rendelőintézeti munka nem éri el célját, az óriási pazarlást jelent, mert majdnem ugyanakkora kiadással jár, mint a teljes értékű munka, de ugyanakkor az összes vizsgálatok megismétlésének szükségességét vonja maga után, ha kórházba kerül később a beteg, és ugyanakkor több táppénzt, több kiesést a munkából, és főleg elhúzódó gyógyulást jelent. Itt kell keresni nem utolsósorban a mértéktelen gyógyszerfogyasztás, elsősorban pszichológiai természetű okait is. Ha ezt sikerülne ésszerűen korlátozni, akkor már az ebből megtakarítható kiadások is az egész egészségügy gyors fellendüléséhez vezethetnének. Éppen ezért úgy gondolom tisztelt Országgyűlés, hogy a legfőbb feladat ezen a. téren a rendelőintézeteken való segítés. Ha ez sikerül, az maga után vonja az összes többi ágak javulását is. El kell érjük azt, hogy a rendelőintézeti és a kórházi ellátás között ne legyen más különbség, csak annyi, hogy egyikben járóbetegeket, a másikban pedig fekvőbetegeket kezelnek. El kell érni azt is, hogy a beteg úgy érezze, hogy szakszempontból is és emberi szempontból is mindent megkap, amire jogos igénye van és az orvosnak is úgy kell éreznie, hogy mindazt nyújtani tudja, amire képzettsége és hivatásérzete ösztönzi. Ha ezt nem sikerül megvalósítani, akkor bármilyen mennyiségű erőket vetünk be az egészségügyi ellátásba, az olyan, mintha egy lyukas hordót próbálnánk megtölteni. Ugyanakkor azonban, ha sikerül megoldani, az automatikusan maga után vonja az egészségügy többi részének javulását, csökken a kórházak túlterheltsége, ott is javul a minőségi munka, csökken a klinikák túlterhelése, mert nem lesznek kénytelenek felvenni azokat a betegeket, akik a kórházakból szorultak ki és ilyen módon kerülnek az egyetemi klinikákra. Ilyen körülmények között a kórházfejlesztés mai üteme is kielégítő volna. Távlatilag természetesen nem mondhatunk le új kórházak folyamatos építéséről, hiszen a felszabadulás óta a kórházi ágylétszám tetemes emelése' többnyire nem a kubatúra, hanem jelentős részben a zsúfoltság növelése által jött létre. Ebből a szempontból gondos vizsgálatot érdemelne, hogy a kórházfejlesztésben mennyire helyes a beruházási és felújítási jellegű építke\