Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-15

1021 Az Országgyűlés 15. ülése 1965. február 11-én, csütörtökön. 1022 zések éles elvi különválasztása. Könnyen lehetséges, hogy az ágylétszám bővítésével rendesen nem járó felújítások — főleg ha még el is húzódnak — végső soron többe kerülnek a népgazdaságnak, mint az új kórházak. Gondos elemzés után ezt a kérdést célszerű volna eldönteni. A felújítások elhúzódása amúgy is rendszerint az ágylétszámok átmeneti, gyakran azonban hosszú ideig tartó csökkenését eredményezi, ezért kívánatos volna a felújítási egészségügyi építkezések besorolásának előnyösebb megállapítása. Szeretnék más vonatkozásban is szólni a gazdaságosság kérdéséről az egészségügyben. A minisztérium a tanácsokkal egyetértően elvileg igen helyesen mindig arra törekedett, hogy a kórházakban minél több orvosi szakot művelő önálló osztály létesüljön. Sajnálatos módon — rendszerint a helyi adottságok következtében — az így szervezett osztályok egy része oly alacsony ágylétszámmal rendelkezik, hogy az ennek megfelelő normák nem teszik lehetővé az osztályok önálló, egymástól független működését. Ez az állapot nagymértékben az elvégzett munka rovására megy, a minőség rovására, aminek az a következménye, hogy ezek a töredékosztályok valójában csak névleg tesznek eleget feladataik-, nak. Ennél jóval helyesebb megoldás az, ha kisebb intézményekben egyes szakágak művelését főfoglalkozású konziliárus főorvosokra bízzák, akik nagyobb és jól ellátott osztályok keretein belül valóban képesek volnának minőségi munkát végezni, vagy az is megfelelne, ha akárcsak kevesebb kórházban létesítenének speciális osztályokat, de ezeket megfeleleőn méretezik. Ez az úgynevezett — idézőjelben mondom — „osztályszemlélet" —, amely az orvosi tekintély alapjának az önálló osztály tekinti, a múlt időkből maradt ránk és kétségtelenül elavult, mint ez számos bevált külföldi példa mutatja. A kórházi osztályoknak ez a „feudális" jellege okozza azt, hogy önálló osztállyal nem járó kórházi főorvosi állásokat nálunk nem lehet rendszeresíteni, mert az osztályvezető főorvosok által vezetett osztályokon belül megfelelő működésüket a hagyományos szemlélet folytán nem sikerül biztosítani. Azt lehet mondani, ha sikerült megvalósítani az osztálynélküli társadalmat, akkor az osztálynélküli főorvosi intézményt is létre lehet hozni. Ennek a rendszernek az átalakítása a mostaninál sokkal jobb szakellátást biztosítana, és anyagi ráfordítást úgyszólván nem igényel. A létszámgazdálkodást illetően szeretnék arra rámutatni, hogy az egészségügyben a létszámemelés. — főként ami a szakképzett és még inkább a nem szakképzett egészségügyi dolgozók létszámát illeti — nincs ellentétben a munka termelékenységével. Ezen a területen a létszámemelés hatása a minőség javulása alakjában igen gyorsan megmutatkozik. Általában véve az egészségügyben az olyan megtakarítás, amely a v munka minőségét rontja, többszörös veszteséget okoz. A költségvetés tételeiből talán bizonyos megtakarítást olvashatunk ki, ugyanakkor a tényleges veszteség a gyógyszerfogyasztás, a táppénzes állomány, a rokkantsági járulékok, a 44 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ munkából való kiesés, az össztermelés csökkenésének mérőszámai mögött bújik el. Ezek az egészségügyi munkának a rejtett tartalékai, melyek azonban nem is rejtettek tulajdonképpen. Két-három évvel ezelőtt a kormány tervbe vette a nem szakképzett egészségügyi dolgozók létszámának gyors ütemű emelését és két évvel ezelőtt — többéves program keretében — első részletként — nyolcszáz új ilyen állást szervezett. Az ismert ellenérvek ismeretében is sajnálatosnak látszik, hogy ezt a törekvést egyelőre szüneteltetni kell. Ez az a létszám, amely az egészségügyi intézmények tisztántartását szolgálja, és megbízható felmérések mutatják, hogy a kórházi higiénia fogyatékosságai nagyon sokkal többe kerülnek, mint az erre fordított munkabér. „ Vannak elavult normák — nemcsak az ipari normák avulnak el —, amelyek a fejlődést ezen a téren gátolják. Csak példaképpen említem, hogy valamikor a takarítóanyag normákat légköbméterben állapították meg, holott a levegőt bizonyára a legritkább esetekben takarítják takarító szerekkel, de még így sem tesznek különbséget a takarítandó területek forgalma között. Ugyanannyi fillér jár — köbméterenként 90—95 —, ha egy helyiségben naponta két ember ül, és ugyanannyi, ha 500 fordul meg naponta. Ennek beláttatásában mind az intézmények, mind maga az Egészségügyi Minisztérium évek óta kudarcot vall az illetékes pénzügyi fórumoknál. • A gazdaságosság egyik feltétele az egészségügyi intézmények koordinációja is, mégpedig tekintet nélkül arra, hogy a minisztérium vagy a tanács az illető intézmény közvetlen felügyeleti hatósága. Nem volna helyes szemet hunyni a fölött az ismert tény fölött, hogy bizonyos egészségügyi kérdésekben, akár új intézmények létrehozásáról, akár fontos állások betöltéséről legyen is szó, a minisztérium által képviselt or-' szagos és a tanácsi autonómia által képviselt helyi szempontok között gyakran nincs összhang. Az ilyen jellegű diszharmónia nemcsak a minőség és a gazdaságosság rovására megy, hanem sokszor az orvosképzés érdekeit is sérti. Kölcsönös jóakarattal és bizonyos szervezeti intézkedésekkel — amelyekre van példa — nem nehéz megtalálni a közérdekű megoldásokat. * Végezetül az egészségügy megítélésem szerint legsürgősebb rendezést igénylő, fenyegető kérdését tenném szóvá, amelyet éppen ezért hagytam utolsónak. Ez az ápolónő kérdés. Ezen a téren a káderutánpótlás abszolút számban is kisebb a szükségesnél. A hiányt ijesztően fokozza az az elharapódzó jelenség, hogy a drága pénzen kiképzett szakkáderek az első alkalommal, amikor lehet, elhagyják állásukat, hogy könnyebb beosztáshoz, vagy jobb fizetéshez jussanak. Bizonyos szakképzettségű egészségügyiekre az ipar is elszívó hatással van. Az elszivárgást, amelynek más — nőkről lévén szó — családi, szociális okai is vannak, a nővérképző intézetek kapacitása nem tudja pótolni. Ha tudná, akkor is állandó volna a fluktuáció. Mire valaki beletanul a munkába, elhagyja állását, odébb áll, és