Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-13

895 Az Országgyűlés 13. ülése 1964. november 20-án, pénteken 896 gáton született kulturális áramlatokat, vagy elképzeléseket átvenni és applikálni; elsősorban arra kíváncsiak, hogy a saját szocialista társadalmunk építése során milyen problémák merülnek fel és ezekre a problémákra milyen válaszokat adunk, hogyan tudjuk megoldani azokat a nagy kérdéseket, amelyeket a szocialista társadalom fejlődése nemcsak a szocialista társadalom belső fejlődése szempontjából, hanem az egész emberiség jövendője szempontjából felvet. És a harmadik tényező, ami elősegítette a kapcsolatoknak a kibővülését, az a körülmény, hogy mind a művészetekben, mind a tudományban vannak olyan kiválóságaink, akik olyan módon tudjak kifejezni magukat és úgy tudnak a körülöttünk levő világ problémáiról írni, beszámolni, vagy olyan kérdéseket képesek mégfejteni tudományos kutatásaik során, ami jogosan a nemzetközi világ érdeklődésére tart és tarthat "továbbra is számot. Miután ez a kedvező helyzet fennállott, lehetőségünk nyílott arra, hogy nagyon sok országgal kulturális egyezményt és munkatervet kössünk és arra is, hogy azon nemzetközi szervezetek tevékenységébe, amelyek kulturális területen dolgoznak, nagyobb mértékben kapcsolódjunk be. Itt különbséget kell tenni az úgynevezett kormányközi és nem kormányközi nemzetközi szervezetek között — a kulturális szervezetek zöme nem kormányközi természetesen —, én is szeretném azonban érzékeltetni, hogy milyen mértékű a kulturális és tudományos intézményeknek a bővülése az elmúlt évtizedek során és ezért én is mondok egy számadatot, hogy tudniillik, jelenleg körülbelül 2000 nem kormányközi, -de nemzetközi jellegű kulturális és tudományos intézmény működik világszerte. Természetesen kulturális politikánk kialakítása során szembekerültünk egy olyan helyzettel, hogy lehetőségeink — tehát, hogy hova mehetnénk ma a világban és hogy hol mindenből mutatkozik irántunk érdeklődés — bizonyos mértékig felülmúlják a képességeinket és a szervezettségünket. A képességeinket abból a szempontból, hogy vannak korlátaink, hogy ti. tízmilliós ország mennyi kulturális és tudományos ^kapcsolatba mehet bele, miközben saját társadalmának és gazdaságának az építését is el kell látnia; sőt a kulturális és tudományos kapcsolatoknak egyik jelentősége éppen abban van, hogy a hazai társadalom és gazdaság építését meggyorsítsa. Ez természetesen nehéz kérdés, biszen bizonyos értelemben minden olyan erőt, ami külföldre megy ezzel kapcsolatban, elvonunk a hazai feladatok elől. Igaz, hogyha megfelelőképpen alakítjuk a kapcsolatainkat, akkor ezt a hazai erőt — hogy így mondjam — jobb minőségben kapjuk a későbbiekben vissza, hiszen gyarapszik azzal a tudással, amelyet más országban való feladatoknak a megoldása során szerez. Mégis úgy gondolom azonban — hogy miként a gazdasági életben meg kell gondolnunk, hogy mi az, amit beruházunk és mi az, amit közvetlen fogyasztásra adunk, ugyanúgy a kulturális kapcsolatok esetében is szembekerültünk azzal a problémával, hiszen a kapcsolatokat oly módon kell létrehoznunk, hogy azok a hazai feladatok megoldását ne hátráltassák és anyagi erőinket ne haladják meg. Ennek következtében bizonyos sorrendiségeket kellett megállapítanunk részben abból a szempontból, hogy milyen országok irányában akarjuk elsősorban ezeket a kapcsolatokat fejleszteni, részben abból a szempontból is, hogy mely tudományszakokat, vagy mely művészeti ágazatokat tartjuk legalkalmasabbaknak arra, hogy ebben a kulturális cserében részt vegyenek. Nemcsak abból a szempontból van azonban szűk keresztmetszetünk — tehát, hogy a lehetőségek és a képességek hogyan aránylanak egymáshoz —, hanem a szervezettség szempontjából is. Magyarország ilyen kiterjedt kulturális kapcsolatokat a múltban nem folytatott és nem volt olyan kulturális és tudományos élete sem, amelyet a Magyarországon kívüli világ olyan nagymértékben lett volna hajlandó befogadni, amely iránt olyan mértékű érdeklődése lett volna, mint a mai Magyarország kulturális alkotásai iránt van. Ebből következik az is, hogy a kulturális csere szervezésében — éspedig hozzáteszem: oly módon, hogy azokkal a szellemi értékekkel kapcsolatban, amelyeket külföldre viszünk — ne csak jó politikai hatást érjünk el, hanem az gazdaságilag se legyen előnytelen az ország szempontjából, még keveset haladtunk előre, elsősorban azért, mert külföldi könyvértékesítés, a hanglemez-gyártás, a hanglemez-export stb. jónéhány területén még nagy szervezeti gyengeségekkel küzdünk. Röviden szólva úgy foglalhatnám össze a helyzetet, hogy jobb könyveket tudunk írni és publikálni, mint ahogy azokat értékesíteni tudjuk külföldön, vagy jobb zeneszerzőink és fejlettebb zenei életünk van, mint amilyen hanglemezeket gyártunk, és amilyen hanglemezek ennek következtében a magyar kultúra képviseletében külföldre kerülnek. Űgy gondolom, hogy ez a tényező olyan, amelynek megjavításával kulturális és tudományos kapcsolataink intenzitását úgy növelhetnénk, hogy ugyanakkor nem vonunk el túlzottan sok erőt a hazai feladatoktól, hanem mintegy e kapcsolatoknak hatékonyságát emeljük és fejlesztjük. Ezen kritikai megjegyzések ellenére is szeretném azonban hangsúlyozni azt — itt egy felszólaló beszélt már erről a kérdésről —, hogy a magyar kultúra értékei olyan mértékben jutnak külföldre, mint soha korábban a magyar történelem során és hogy csak az irodalom területéről mondjak példát: szemben azzal, hogy Ady költészete, mondjuk a maga idejében nem tudott igazán elterjedni más országokban, az utóbbi években például József Attila, Radnóti Miklós verseivel igen nagy sikereket értünk el különböző nyugati országokban. Hasonló a helyzet zenei és más területeken is. Annak tehát, hogy a nagyobb értéket képviselő, jól megírt, megalkotott művek, vagy tudományosan értéket képviselő művek kijussanak, természetesen nincsen semmiféle akadálya. Űgy gondolom, hogy ezek a kulturális kapcsolatok, amelyek egyben részei az általános politikai kapcsolatoknak is, elősegítették a politikai kapcsolatok kedvező fejlődését. Korábban utaltam már arra, hogy a politikai kapcsolatok