Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-13

873 Az Országgyűlés 13. ülése 1964. november 20-án, pénteken 874 tyénekkel együtt, hogy felismerésünkkel, meglátásainkkal, magatartásunkkal segítségére legyünk a társadalmi átalakulás vajúdásában élő világ kereszténységének, hogy ezt a vajúdást ne csak kívülről nézze. Sajnos, sokszor van úgy, hogy a nyugati keresztények bizonyos kérdésekben előbbre jutottak. Egy prominens egyházi személyiség NyugatNémetországban az egzisztencialista filozófiával, a militarizmus ideológiai fegyvertársával foglalkozva kétségbeesetten állapítja meg, hogy paralizálódott a cselekvés, elernyedtség lesz úrrá az embereken. Ügy gondolják, sorsszerű a háború. És akkor tesz egy nagyon jelentős megállapítást: nekünk kapcsolatot kell keresnünk a nem keresztény, a marxista humanizmussal. Ez nagyon jelentős gondolat. És itt gondolok arra, ami ebben a tekintetben történt — hiszen hallottunk Algériáról is — gondolok a francia haladó erők szövetségére Algéria szabadságmozgalmáért. A kettőt, a keresztyénséget és a marxizmust nem állítjuk élesen szembe, mert így ember az emberrel, embertársaink embertársainkkal kerülnének szembe, de nem is elegyítjük, mert akkor a marxista is, a keresztyén is önmagával kerülne szembe. Tisztelt Országgyűlés! A leglényegesebb az atmoszféra, és ebben a tekintetben az atmoszféra igen egészséges. A Réforme című francia lap — és az is jelentős, hogy a Réforme, tehát egy haladó polgári lap, nem pedig a Lettres Françaises — hivatkozik arra, hogy egy szovjet költőnő, Leningrád költője Olga Brgholz elmondja utolsó találkozását nagyanyjával, s ebben a találkozásban két különböző világnézetet képviselő emberek találkoznak, de olyanok, akik egymásban mégis az embert látták. Tisztelt Országgyűlés! Hazánk Kelet és Nyugat, két különböző társadalmi rendszer mezsgyéjén fekszik. Sajátos földrajzi helyzetünk, történelmi és kulturális örökségünk egyaránt elkötelez arra, hogy itt, a mezsgyén az együttélést átgondoljuk, sőt azt mondhatjuk, hogy az együttélés a legátgondoltabb életforma. Az ötven évvel ezelőtt kitört első és a 25 évvel ezelőtt kitört második világháborúnak közel 50 millió halottja és csaknem százmillió sebesültje figyelmeztet bennünket arra, hogy külpolitikai kérdéseket fegyverrel nem lehet megoldani. Hatalmas felkiáltójelet tesz e mögé a technikai fejlettség mai foka. Ma élni csak együtt lehet. A másképpen gondolkodókat elgondolkodtathatja Dürrenmatt Fizikusa, Möbius, aki egy vízióban, amikor úgy érzi — ez persze összefügg az ő individualista pesszimizmusával is —, hogy az atom a háború szolgálatába került, azt mondja: „most hát halott a város, a birodalom sivataggá lett és valahol egy parányi, sárga, névtelen kis csillag körül ott kereng, egyre kereng, céltalan és örökkön-örökké: a radioaktív földgolyó". A koegzisztencia számunkra nemcsak elv, ezt gyakorolni akarjuk: ennek kezdő lépése az egymással való találkozás és beszélgetés. Ausztriával sok vérségi szál fűz össze bennünket, különösen az ország nyugati megyéiben, s nagy Öröm az is, hogy rokonok egymás után látogatják egymást. De ennél nagyobb öröm számunkra az Ausztriával való kapcsolat felvétele külügy^ miniszteri szinten. Az osztrák sajtó a találkozást igen nagy örömmel üdvözli. A Volkstimme is beszél arról, hogy stabilizációs tényező Európában, s Manfred von Conta, a Süddeutsche Zeitung budapesti tudósítója is komoly pozitív értékelést ad ezzel kapcsolatban. Ezt a magunk politikájának stabil volta elősegíti. Persze ezt a kapcsolatot nem tekintjük öncélúnak, ahogy ezt a külügyminiszter úr is említette, s erre legjellemzőbb a Pen Club gyű-r lése Budapesten. Ez egyben alkalom volt arra, hogy a Pen Club ülésén első alkalommal vettek részt szovjet írók is. Ausztria és Magyarország évszázados kapcsolata nem volt árnyékmentes. Feledjük el, ami megzavarta jó viszonyunkat. Bizonyosak vagyunk abban, hogy társadalmi rendszerünk különbözősége ellenére is jó viszonyt tarthatunk fenn és sok jó párbeszédet folytathatunk. Ausztriának, mint semleges államnak önmaga megértéséhez tartozik, hogy híd legyen Kelet és Nyugat között. Tyabji indiai államférfiú, egykori bonni követ, Bonnból távozva a német népnek azt a tanácsot adta, hogy „legyen híd Kelet és Nyugat között". Erre persze csak a semleges Németország lenne alkalmas, de ettől sajnos egyre jobban távolodik. De ennek ellenére, legalább a német nyelvcsaládhoz tartozó semleges Ausztria vállalja ezt a küldetést. Valamikor kicsit keserűen mondtuk azt, hogy háborút viseljenek mások, te boldog Ausztria házasodjál, és nem is Ausztria volt boldog, hanem a Habsburg-ház; de nemcsak a házasságban van' boldogság, hanem a hídverésben is van boldogság, és az a hídverésben igen komoly politikai ethoszt jelenthet. Egyébként igaza van Kállai miniszterelnökhelyettes úrnak, amikor a Les Temps Modernesnél vitatkozva azt mondja, hogy Magyarország nem lehet híd. Természetes, hogy Magyarország a part. De a part szituációjához tartozik, hogy átgondoljon az egész testvéri közösség számára problémákat. Tisztelt Országgyűlés! Ha a németség egészében nem is fogadta el a küldetést, azért vannak Németországban is, akiknek szívügyük az enyhülés, egymás jobb megértése. Vagy két évvel ezelőtt egy német barátommal voltam együtt Frankfurtban, s ő összehozott egy találkozót: vagy negyvenen jöttek össze németek, akiket szenvedélyesen érdekelt egymás jobb megértése, az igazság. Egy valaki, Frankfurttól 30 kilométerre, lemondta a születésnapjára hívott 20 vendégét, hogy részt vehessen ezen a beszélgetésen. De még távolról sem jelenti ez azt, hogy ne kellene sokakat figyelmeztetni az eszmélés szükségességére, s arra, hogy a kérdések háborúban való megoldása járhatatlan út. Előttem van Hessen egy kis községének derék polgármestere, aki hősi emléktáblát avatott. Amikor odalépett a hősi emléktáblához, azt mondta: sajnos most másodszor állunk itt. De vajon nem állunk-e, majd még egyszer itt, és vajon áll-e egyáltalán valaki itt, hogy fel tudja írni ennek a községnek az áldozatait, ha mi így tovább megyünk a felfegyverkezés útján. Megszorítottam ennek a de-