Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-12

813 Az Országgyűlés 12. ülése 1964. november 19-én, csütörtökön 814 műanyagipar, acélipar, sőt a mezőgazdaságban is nagyobb tömegben termelt ipari növények, amilyen a cukorrépa, a burgonya, igen nagy mennyiségű vizet használnak fel.' Kissé talán drámainak hangzik, de az Egyesült Nemzetek Szervezetében az egyik ülésen már elhangzott, hogy 1970-re a legdrágább nyersnyagok egyike a víz lesz. Kennedy, volt amerikai elnök a Kongresszushoz intézett egyik levelében azt mondotta: „Az egyetlen ínség, amitől félek, a vízínség." Egyes országokban már valami hasonló be is következett. Az arab félszigeten, Kuwaitban egy liter olaj már olcsóbb, mint egy liter víz. Hasonlóképpen rendkívül nagy vízgondokkal küzd Izrael, ahol csaknem határvillongás is keletkezett már a vízproblémából. Ha meggondoljuk, hogy egy tonna papír termeléséhez egy millió liter, egy tonna műgumi, vagy acél készítéséhez 2—3 millió liter vízmennyiség szükséges, akkor világossá válik, hogy az ipari üzemeken átfutott és közben szennyeződött víz óriási tömegeit kell nap-nap után visszajuttatni a recipiens folyókba, vagy tavakba. Megemlíteném, hogy az iparban szükséges vízmennyiség és a felhasználás után továbbjutó és már szennyezett víz aránya közel van az 1 : l-hez, tehát a szennyezett vízmennyiség általában csak annyival kevesebb, amennyi abból a felhasználás közben elpárolog. Ezek szerint — amint Törő képviselőtársam is mondotta — az ipar nemcsak mennyiségben igényel sok vizet, hanem a nagy tömegű vizet különböző fokban szennyezi is. A törvényjavaslat 11., 13., 14. és 15. §-a nagyon helyesen azt célozza, hogy a vizeket védeni kell a káros behatásoktól és minden olyan ártalomtól, amely a recipiensek biológiai öntisztulását hátrányosan befolyásolja. Hallottuk, hogy Magyarországon a vízellátottság ma még elég kedvező, és a víz elégtelenségének a tünetei csak egy-két iparvidéken mutatkoznak. A fokozódó vízigény mellett azonban nagy és nem könnyen megoldható feladatokra kell felkészülni a vizek minőségével kapcsolatban is, tehát mind több problémát jelent az új iparágak által felhasznált vízből keletkezett szennyvizek ártalmatlanná tétele. Ebben a vonatkozásban tehát a fokozódó szennyeződés miatt mindig több gondot kell majd fordítanunk a hazai ivóvízkincs védelmére. És gondjainkat ez irányban még jobban fokozza, hogy egyes településeinken eddig is hiányos a csatornázottság, és komoly beruházásokat igényelt a toxikus ipari szennyvizek ártalmatlanná tétele is. Különösen nagy ez a probléma a kisebb folyók mellett fekvő iparvidékeinken. És ez a probléma ma már közegészségügyi kérdéssé is lett. Ha ugyanis a jelenlegi higiénés normából indulunk ki, akkor az egy főre jutó napi vízszükséglet 200—300 liter. Ez a vízmenynyiség lényegében csak Budapesten van biztosítva. De ezt a nehézséget is fokozza még az, hogy a nagyobb vízfogyasztás egyúttal nagyobb szennyvíz-termeléshez is vezet. Ez az oka annak, hogy mivel a szennyvizek nagy költséggel járó elvezetése általában sok helyütt nem kielégítő, a befogadó talaj pórusainak a szennyeződés következtében létrejött eldugulása nálunk is mind jobban érezteti hatását. összegezve tehát azt lehet mondani, hogy a fokozódó vízigény kielégítése érdekében a felszíni vizek védelmét kell először biztosítani, aminek egyik igen fontos tényezője a szennyvizek ártalmatlanná tétele, annál is inkább, mert a szennyvíz-hatásnak ma már nemcsak elméleti, hanem itt-ott gyakorlati következményei is vannak. A magyarországi csatornázottság és a szennyvíz-ártalmatlanítás nem megfelelő. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság adatgyűjtése szerint 1958 végén a szennyvíz-csatornával kiszolgált területen 2 141 000 fő lakott: tehát az ország egész lakosságának alig 25 százaléka. Általában községeink többsége csatornázatlan. Budapest csatorna-ellátottsága 65 százalék. A megyei jogú városoké 59 százalék. Kilenc városban az ellátottság aránya kevesebb a tíz százaléknál, öt nagyobb városban pedig egylátalán nincs csatornarendszerünk. Ami pedig a szennyvizek ártalmatlanítását illeti, az még annyira sincs megoldva, mint a csatornázás. így például Budapesten a derítés a Dunába való bevezetés előtt csak a pesti oldalon funkcionál. Itt van főgyűjtő-csatorna és derítő is. A budai oldalon azonban nemcsak a főgyűjtő-csatorna hiányzik, hanem hiányoznak nagyrészt az átemelő berendezések is. Ezért van az, hogy magas dunai vízállás esetén előfordul, hogy a szennyvíz nem tud lefolyni és az alacsonyabb városrészeken a szennyvízhez keveredhetik a talajvíz is, ami megjelenik a pincékben. Bár Budapesten és a Tisza mellett fekvő nagyobb városokban a befogadó folyók nagy hígítóképessége miatt valahogyan meg tudunk lenni, azonban a szennyvizek derítetlen bevezetése a Duna melletti városokban sem fokozható a végtelenségig. Az Országos Közegészségügyi Intézet vízügyi osztályának vizsgálatai alapján tudjuk, hogy a Sajó, a Zagyva, a Séd, vagy Budapesten a Rákos és a Szilas patak — amint a ma itt átadott jelentésből is láthatjuk — derítetlen szennyvíztermelés miatt részben, vagy teljes mértékben szennyvíz-jellegűvé váltak. Különösen nagyok e tekintetben a nehézségek az Alföldön, ahol az ártalmatlanítás gyakorlati kivitele nagyon messze elmarad a közegészségügyi igények mögött is. Jelenleg naponta az országban termelt szennyvíz mennyiségének 85 százaléka előzetes tisztítás és derítés nélkül folyik be a befogadó folyókba. Különösen komoly jelenség az, hogy a feltétlenül tisztítandó, tehát úgynevezett toxikus szennyvizeink 52 százalékánál sincs jelenleg semmiféle előzetes tisztítás. így ezek a mérgező vizek minden derítés nélkül kerülnek közvetlenül vagy a talajba, vagy az erre alkalmatlan kicsi folyókba. Nagyon jó példa erre Miskolc és Debrecen környéke. Nem dicsekvésre méltó, hogy jól működő tisztítóberendezés csak néhány egészen új ipari településünkön van. Nemrég például a sajtóból értesültünk arról, hogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság a levegőből a műszeres figyelőszolgálat segítségé-