Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.
Ülésnapok - 1958-4
191 Az Országgyűlés 4. ülése 1959. február 20-án, pénteken 192 még nem is mutat teljes képet, mert ehhez hozzájön félmilliárd beruházás és a községfejlesztési alapból 230 millió. Vegyük mindezekhez a különböző társadalmi forrásokból — a szakszervezetek, üzemek, termelőszövetkezetek részéről is — adódó sok-sok tízmilliót. Az állami költségvetés összegének 80 százaléka az iskolaügyet, 20 € százaléka az iskolán kívüli népmüvelés ügyét szolgálja. Ez így ifi van rendjón, ennek így kell lenni, ezt így diktálja a szükségszerűség, s elvi szempontból is így helyes ez. Azt hiszem, a továbbiak folyamán a költségvetésekben egyre inkább az iskolaügy javára kell majd az arányt'eltolni. Nézzük ezzel kapcsolatban az SZKP XXI. Kongresszusának megállapításait: minálunk is egyre inkább uralkodó szerephez kell juttatni az iskolán kívüli kulturális tevékenységben a társadalmi erőforrásokat. A költségvetéssel kapcsolatban meg kell említenem a mi területünknek egy különös sajátosságát. Nálunk az a helyzet, hogy a befektetett összeg és az elért eredmény nagysága nem áll mindig arányban. Ugyanannyiba kerül valamit csinálni, és ugyannyiba kerül valamit megcsinálni. Ugyanannyiba kerül egy színdarabnak a bemutatása, mint amennyibe egy jó színdarabnak a szép bemutatása kerül; ugyanannyiba kerül egy előadás megtartása, mint egy jó, eredményes előadás megtartása; ugyanannyiba kerül egy film, mint egy jó film. Nekünk tehát — függetlenül attól, hogy a költségvetésben menynyi áll rendelkezésünkre, bár ez nem kevés — gondoskodnunk kell arról, hogy ha áldozatokat hozunk művelődésügyünk fejlesztéséért, akkor valóban értékekkel gyarapodjék kulturális életünk. Színházi életünk fejlesztésére körülbelül tíz százalékkal, a könyvtárügy fejlesztésére 20 százalékkal, a kultúrotthonokra 20—25 százalékkal fordítunk többet az előirányzat szerint, mint 1958-iban. A fő gondunk az kell hogy legyen, hogy a pénz oda jusson, ahol a leghatásosabban tudjuk azt felhasználni. Emlékezhetünk rá, hogy tíz évvel ezelőtt valóságos népi mozgalom indult nálunk a kultúrotthonok létesítésére. Akkoriban megtörtént, hogy sok millióból felépítettünk egy-egy kultúrpalotát és az üresen ásítozott, ugyanakkor egy tanyaközpontban vagy faluban a lakosság rendbehozott valami kis helyiséget, s egy pár hónap múlva ott valóban élő kulturális munka alakult ki, valóban a falu központja lett az a kis terem, a kis szoba, amit saját erejükből alkottak maguknak. Azt gondolom, hogy mindenekelőtt a jelentkező helyes igényeket kell kielégítenünk, a jelentkező spontán erőket kell támogatnunk, az anyagi támogatás kulturális életünknek így válik leginkább hasznára. Legyen az elvünk: segíts magadon, a minisztérium is megsegít. Ilyen mozgalmak állandóan vannak, hiszen népünkben nagyon erős az éhe a szépnek, a jónak, igaznak. Nagyon figyelemre méltó mozgalmak vannak napjainkban is.. Bizonyára tudnak a képviselőtársak arról, hogy országos mozgalom indult 1919 méltó megünneplésére. Nincsen olyan falu, üzem, kerület vagy város, ahol rengeteg ötlettel — néha megható ötletekkel — igen sok spontán javaslattal ne igyekeznének ezt az ünnepet nagyon fényessé és széppé tenni. Magyarázzam, mit jelent ilyen fontos történelmi évfordulónak ez a mozgalom-jeli egű megünneplése az országban, az emberek öntudatának, hazafias érzületének fejlődése szempontjából? Magam is tapasztalom a környezetemben, hogy bizonyos nacionalista felfogást magukban hordozó értelmiségiekben hogyan alakulnak át a káros vonások, hogyan fejlődik ki bennük ,az új típusú hazafiság, a szocialista hazafiság 1919 emléke kapcsán. Meg kell mondanunk, ha valaki azért büszke magyar mivoltára, mert volt 1919, ez mégis csak más, mintha irracionális elemekre vezeti vissza a •maga nemzeti büszkeségét, de még ahhoz képest is más, mintha csak azért büszke, mert volt 1848—49. Bár erre szintén büszkék lehetünk. Egy másik ilyen mozgalom, amely politikailag nem hat ugyan ilyen közvetlenül — nem tudom, tudnak-e róla — az irodalmi színpadok országos tömegmozgalma. Két évvel ezelőtt féltünk létrehozni az első irodalmi színpadot, féltünk az érdeklődés hiányától, féltünk a deficittől is. Ma több mint harminc irodalmi színpadról tudunk. Jelentkeztek, felvették a kapcsolatot a budapesti Irodalmi Színpaddal, ezekről tehát tudunk. De hány lehet még. Meg kell mondanunk azoknak, akik az igényekre való hivatkozással mindenféle szemetet akarnak állandóan feltálalni, hogy ilyen igények is vannak Magyarországon ! A kultúrotthonok és a kulturális tömegmozgalom vonalán jó példaként szokták emlegetni a pesterzsébeti Vasas Kultúrotthont. Üresen kongó termeket egy-egy előadás alkalmával sohasem lehet ott látni. Jórészt munkás közönség találja meg ott napról napra a maga művelődésének, nemes szórakozásának a lehetőségét. Mindjárt megjegyzem, hogy ez a Vasas Kultúrotthon sem került többe, mint bármilyen más hasonló intézmény. Mi az oka annak, hogy ilyen eredményeket érnek el? Főképpen az, hogy a vezetők — Szita Flórián és munkatársai — évek óta nyugodtan dolgoznak a kulturális életnek ezen a területén. Mert rendkívül komoly problémáink a népművelésben a káderek fluktuációja. Minden új népművelő újra és újra elköveti a szokásos kezdeti hibákat. Csak az tudhat ilyen eredményt felmutatni, aki évek óta egyhelyben van. Ezzel kapcsolatban két dologról akarok említést tenni, mindkettő összefügg a költségvetéssel. Szó volt a pedagógusképzés további nagyszerű fejlesztéséről, ami igen örvendetes dolog. Még örvendetesebb az, hogy a minisztérium is úgy látja, hogy a pedagógusképzés során meg kell tanítanunk a pedagógusokat az iskolán kívüli népművelés módszertani és tárgyi ismereteire is. Ez lesz az igazi hivatásra nevelő. Mert a tanító, különösen falun, nemcsak az iskolában tanító! A másik: tudom, hogy az idei költségvetési keretben ez már nem valósítható meg, de előre kell terveznünk, és el kell érnünk azt, hogy a számunkra legfontosabb elemek, vagyis a mű-
