Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-4

193 Az Országgyűlés 4. ülése 1959. február 20-án, pénteken 194 v

^lt, az önművelődésre kész, a jól szervező és politikailag képzett munkások, akik szeretik a népművelés ügyét és szívesen foglalkoznak vele, továbbá az áldozatkész pedagógusok a népművelési munkakörben olyan fizetést kaphassanak, ott, ahol függetlenített emberekként dolgoznak, ami megfelel a pedagógus-szintnek. Ezt kell célul kitűznünk a későbbiek folyamán. A helyzet jelenleg az, hogy a népművelők dolgoznak egy darabig, elviszik őket iskolára is, pénzbe kerül a kiképzésük, s egyszerre csak elmennek, mert anyagilag hátrányos helyzetben vannak, a munkás például visszamegy a szakmájába, mert ott többet keres, a pedagógus az iskolába, mert ott többet keres. Ezt meg kell változtatni. Kihatása nem túl nagy, Antos elvtárs Mattam a minisztérium tervezetét, amelyet átküldött a Pénzügyminisztériumnak. Szerintem ez a tervezet igen szerény, két és fél milliót akarnak kérni erre a célra, szerintem többet kellene adni. Inkább más oldalról kellene lefaragni a hiányzó összeget. PL: a ku] túrotthonok fenntartására kért összegből. Ez felesleges kiadás lenne, a kultúrotthonok csak tartsák el magukat. Az előbb beszéltem arról az újfajta igényről, amely spontán tömegmozgalomként jelentkezik. Most beszélnem kell arról a régifajta igényről is, amelyre való hivatkozással igen gyakran az irodalmi szemetet tálalják fel a kultúrotthonokban. Nincs kibékíthetetlen, antagonisztikus ellentét a tömegek igényei és a mi nevelő szándékaink között, csak jóindulatúan kell ezt az igényt elemezni, és tisztességesen helyt kell állnunk ebben a munkában. Kell az ifjúságnak a ponyva? Nem igaz, hogy kell, bár a látszat ez. A mi ifjúságunknak nem ponyva kell, hanem izgalmas, fordulatos, könnyen olvasható könw kell. Kell a mi közönségünknek a destruktív vicc? A giccses, rossz zene? Nem, ez nem- kell. Humor az kell, mert az emberek szeretnek nevetni, és kell a szerelem különböző élményeinek egyszerű kifejezése, szép dallamos formában és ritmikusan, mert táncolni is szeretnek. Ez kell, higyjék el! Ki tudunk elégíteni és meg tudunk nyergelni minden jelentkező igényt mi is, a magunk céljainak szolgálatában. Nem tudtuk-e Például eladni az olcsó könyvtári könyveket 70 000—80 000-res példányszámban? Mint a cukrot, úgy elvitték néhány nap •alatt. Ehhez persze le kell győznünk azt a bizonyos arisztokratizmust a művészeti világban. Meg kell mondanom, hogy ez az arisztokratiznius végtelenül bornírt dolog. Elmondhatok néhány példát. Egyesek merev különbséget képzelnek a kulturális tömegmozgalom és a magasművészetek között. Hát ez nem igaz. Amit én az első országos kultúrversenyen láttam, az nekem l

genis magas művészet volt. A Fekete szem éjszakája pedig — nekem legalábbis — nem magas művészet. Éles válaszfalat képzelnek el az emberek a könnyű és a nem könnyű műfajok között, és ïgazi íróhoz, művészhez méltó foglalkozásnak csak a nehéz műfajokat tartják. Boccaccio, amikor megírta a maga csodálatos művét, azt mondták rá, hogy ez nem irodalom, hiszen latinul sincs és versben sincs, s hová lettek már azok a nagyszakállú esztéták, régen elhalnak valamennyien, amikor Boccacciót még mindig olvassák majd. Nem tudnám megmondani, könnyű vagy nem könnyű műfaj-e, csak azt tudom, hogy állandó olvasója vagyok magam is. A jó Lansonnak, a nagy francia Lansonnak a könyvéből, amelyben minden kis piszlicsári középkori irkálló ember szerepel, Jules Verne neve hiányzik. Azt mondja Lanson, hogy neki Verne nem nagy író. Mondok valamit! — Jelenjenek meg az én könyveim olyan példányszámban, fordítsák le az én könyveimet annyi nyelvre, nevelkedjen az én könyvemen annyi ember, mint Verne könyvein, és akkor'boldogan elfogadom, ha kihagynak az irodalomtörténetből! (Derültség, taps.) Vannak azután olyanok, akik a spontán alkotóművészet és a jelentkező társadalmi igény, vagy a társadalmi igényt megértő állami megrendelésnek eleget tevő művészet között szintén ilyen rettentő összeférhetetlenséget látnak. Horatius kevésbé Horatius azért mert állami megrendelésre és — ó Istenem — egy korabeli május l-re, egy népünnepélyre megírta a Carmen Szekulárét? A művészeteknek azokat a barátait, akiket az elmondottak nem győztek meg, figyelmeztetem, hogy a példákat hét nap és hét éjjel tudnám sorolni, mert világirodalomból doktoráltam. (Derültség.) Nos, meg kell érteni, ,a mi pályánkon a dicsőség, az örökre fennmaradás melléktermékként jelentkezik. Még sohasem történt meg az, hogy egy művész előre megmondta, hogy „Na, én most csinálok egy örökbecsűt" — és a mű valóban örökbecsűvé vált. Hogy mi lesz örökbecsű, azt majd eldöntik a századok. De mi ma el tudjuk dönteni a közönség éfcíeklődéséből •— ami ma a népet jelenti —, hogy mi az, ami hasznos. És mindjárt meg kell mondani, hogy itt is van egy bornírt előítélet, amelyik azt képzeli, hogy van hasznos művészet és van szép művészet; a kettő együtt nem megy. Nézzék meg, mit mond erről Leonardo da Vinci esztétikai véleménye —, s ez változatlanul áll. Nem képzelhető el hasznos művészet, ami nem szép. Ha nem szép, akkor hogy lehet hasznos? Nem képzelhető el haszontalan szépség, mert azt útfélen hagyják, az eltűnik. A művész tekintse a maga munkáját szolgálatnak, a mi társadalmunk, a nép alázatos szolgálatának, s próbálja meg a népben jelentkező igényt minél magasabb színvonalon, minél becsületesebben, minél hasznosabban kielégíteni. Meggyőződésem, hogy a maguk egyéni dicsősége szempontjából is sokkal jobban járnak azok, akik így csinálják, mint azok, akik a nép igényeitől, vágyaitól és ügyétől függetlenül próbálják a saját dicsőségüket szolgálni. Arra, hogy milyen kevés befektetés milyen nagy hasznot hozhat a mi területünkön, jó példa a kultúrautó. A kultúrautó, teljes felszereléssel 80 000—90 000 forint és viszi magával a hangversenyt, a természettudományos előadót, viszi a filmet, a könyvtárat oda, ahol az ősi sárbasüppedtségből most kezdenek tápászkodni az emberek. Amikor a kultúrautó megjelenik, messzi vidékről összejön az egész lakosság. Ha én egy ideális kultúrotthont veszek,