Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-13

745 Az Országgyűlés 13. ülése 1960 is helyesnek tartom, a Nógrád megyei képviselőcsoport és a magam nevében tisztelt Országgyűlésnek elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Klujber László képviselőtársunk. KLUJBER LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés! Én az új magyar bányatörvény egyik leglényegesebb részéhez, a bányabiztonsághoz szeretnék hozzászólni. Megmondom, jóleső érzés a törvénytervezetet tanulmányozni, mert a bányabiztonságot szembetűnően előtérbe helyezi. Ez annál is nagyobb horderejű kérdés, mivel pártunk VII. kongresszusa határozatai alapján a második ötéves terv időszakában megnövekedett feladatok hárulnak a bányászokra, s ezeket a megnövekedett feladatokat biztonságosabban kell megoldanunk az eddiginél, a szükséges preventív intézkedések betartásával kell felszínre szállítanunk a föld kincseit. Ha megteremtjük fokozatosan a preventív bányabiztonságot, az egyszersmind a bányászok személyi biztonságának és a bányaberendezések biztonságának megteremtését is jelenti. Pártunk és kormányunk a felszabadulás óta eltelt tizenöt év alatt komoly gondot fordított a bányászat munkájára, a bányászkodásra, s azok az emberek, akiket a felszabadulás előtt lényegében emberszámba se igen vettek, ma népköztársaságunk legmegbecsültebb rétegébe tartoznak. Ugyanakkor az új bányatörvény jellemzője, hogy a biztonságot nemcsak elismeri, hanem különböző módon kötelezővé is teszi és gondoskodik az ezt célzó intézkedések alkalmazásáról. Én nem vagyok szakmai soviniszta, de azért fel kell vetnem azt a problémát, hogy akik nem dolgoznak a bányászatban, vagy nincs valami szorosabb kapcsolatuk a bányászkodással, el sem tudják képzelni, hogy milyen veszélyes körülmények között kerül felszínre a föld méhének kincse, az ásványi nyersanyag. A bányászkodás legnagyobb ellensége a tűz, a víz, a gáz, a sújtólégrobbanás, a szénporrobbanás és ezenkívül még egy sor olyan problémával kell megküzdeniük a bányászoknak, amelyek nemcsak fizikai erejük megfeszítését, hanem tudásuk legjavát is igénylik. Tudvalevő, hogy a magyar bányászkodás ma már inkább lefelé halad, a magasabban fekvő telepeket már nagy többségükben lefejtették. Minél mélyebbre hatolunk a föld gyomrába, annál közelebb kerül hozzánk a vízveszély, a bányahő szintről szintre való emelkedése révén a tüzek veszélye és a kőzetekben meglevő repedésekben — ahogyan választókerületemben ismerem a bányászat helyzetét, főként a szénbányákban és a bauxitbányákban — a gyűrődés és a vetődés következtében gázok húzódnak meg. Ha csak azt az egy számot vesszük alapul, hogy a magyar bányászatban évente 350—400 tűzeset fordul elő, ez azt jelenti, hogy az év minden egyes napjára esik egy bányatüz. És nemcsak az anyagi károkat, hanem az emberéletben esett veszteségeket is figyelembe kell venni, akkor láthatjuk ennek a kérdésnek a nagy horderejét és jelentőségét. A víz ellen ma már hathatós intézkedéseket tudunk foganatosítani. Egyrészt örvendetes, évi december 1-én, csütörtökön ~<40 hogy a bányászat és a vízügyi szervek között a kapcsolat nagyon egészségesen fejlődött, másrészt pedig vannak olyan szakkönyvek, folyóiratok, amelyekből nemcsak a bánya műszaki vezetői, mérnökei, hanem középkáderei és a szocialista munkabrigádok segítségével az egyszerű vájárok is megtanulhatják a védekezés módját. A kutatás során a meglevő gázok már nagyobb mennyiségben felszínre kerülnek, de azért a repedésekben meghúzódó gázok legtöbbnyire csak a fejtés, vagy pedig a bányaművelés alkalmával kerülnek felszínre, ami adott esetben problémát okoz, gyakran kell provokációs fúrásokat, robbantásokat végrehajtani metános helyeken, vagy pedig egyéb módon, szellőztetéssel oldani meg a gáz elleni védekezést. Helyesnek tartom a törvénytervezetnek azt a részét, amely élesen aláhúzza, hogy az üzemeket minősíteni kell vízveszély, tűzveszély, metángáz- vagy éppen szénporrobbanás szempontjából. Ha az üzemek ilyen értelemben minősítve vannak, akkor kategorizálni is lehet és párhuzamot lehet vonni a veszélyes s a kevésbé veszélyes bányászkodás között. Ezen túlmenően pedig meg kell követelni, hogy az üzem műszaki-gazdasági tervébe beépítsék a védekezést és ne csak benne legyen a műszaki-gazdasági tervben, hanem meg kell adni a költségfedezetét is a velejáró problémák miatt. A kőzetomlásnak, amely egyébként sok problémát okozott és okoz még ma is bányáinkban, korszerű bányabiztosítással elejét tudjuk venni. Nagyon jól beváltak a TH-gyűrűk, a betonidomköves biztosítások, vagy amivel a legutóbb választókörzetemben, a balinkai szénbányákban kísérleteztünk, a Becorit-féle acéltámos és csuklós süveggerendás biztosítás; most van kikísérletezés alatt a főtecsavarozás, ami azt jelenti, hogy a bányaomlás ellen jelentős mértékben tudunk majóLvédekezni. Persze, az ország különböző területein különbözőek a problémák. Pécsett és Komlón elsősorban a porártalom jelent különösebb problémát, továbbá a sugárveszély. Ezen a téren a műszaki vezetők és a szakemberek kísérletei komoly eredményt értek el. Tudjuk, hogy a szakemberek százai nagyon becsületesen és fáradhatatlanul dolgoztak ebben az irányban és a hasonló európai bányák tapasztalatait is hasznosítva most már meg tudjuk előzni, ki tudjuk védeni ezeket a hatásokat. Természetesen ezzel egyidejűleg szükséges, hogy az ilyen helyen dolgozó bányászok évente több alkalommal is alapos orvosi vizsgálatnak vessék magukat alá. El kell mondanom a tisztelt Országgyűlésnek egy másik tapasztalatot, amelyet szintén az én választókörzetemben szereztünk és még nem országos jelenség. Ez a kincsesi bauxitbányából származik. Fiatal vájárok, akik 10—15 évet dolgoztak lent termelőmunkában, a csuklócsontig csontritkulást kaptak. Ha orvosi műszerekkel vizsgáljuk ezeket a csuklókat, valósággal olyanok, mintha a szú rágta volna meg a csontot. Most több ilyen bányász elvtárssal kísérleteznek az orvosok. Az orvosok szerint vagy a fejtőkalapács nagymértékű rázásának a következménye ez, vagy pedig a bauxitpor beszivárgása okozza. Ez a kérdés még nincs eldöntve, de mindenesetre probléma és időben figyeltünk fel rá.