Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-9

537 Az Országgyűlés 9. ülése 1960. évi január 29-én, pénteken 538 gazdasági épületek: istállók, magtárak és egyéb épületek építése, másrészt pedig, különösen az Alföldön, egy olyan új folyamat vette kezdetét, amely a kisparcellás gazdálkodás viszonyai közepette érthetően nem mehetett végbe. Arról van szó, hogy erőteljes tempót vett, meggyorsult a tanyavilág felszámolása. A tanyákon lakó parasztok többségében, miután termelőszövetkezeti tagokká váltak, szinte azonnal megérlelődött az elhatározás, a régebben meglevő, de sokszor még önmaguk előtt is titkolt vágyakozás kielégítésére: beköltözni a községbe, élvezni mindazt, ami ezzel jár: a kövezett járdát, a villanyt és vele együtt a mozit, a televíziót, a rádiót és a kultúra minden más vívmányát. Ezeknek az építkezéseknek a zöme a ktszekre és a tanácsi építőipari vállatokra vár. A ktsz-ek helyzetüknél fogva nem tudnak kellő tempóban fejlődni. Az igény tehát elsősorban a tanácsi építőipari vállalatokkal szemben jelentkezik. E vállalatok azonban a jelenlegi állapotukban az igényt képtelenek kielégíteni. Szolnok megyében például építési kapacitás hiányában 1960-ra már eddig több mint nyolcmillió forint értékű igényt kellett elutasítani. Ha fentebb arról tetteim említést, hogy a tanácsi ipari vállalatokban igen erős a manufakturális jelleg, hogy gépesítettségük nagyon elmaradt az ipari vállalatok általános gépesítettsége mögött, akkor ez elsősorban az építőipari vállalatokra áll. Jellemző példaként említem meg, hogy például a Szolnok megyei tanács építő- és szerelőipari vállalatánál egy építőipari dolgozóra 0,22 lóerő jut. Ugyanakkor .az ÊM Szolnok megyei Építőipari Vállalatánál majdnem hétszerese, 1,47 lóerő. Nem kell csodálkozni, ha a munkák üteme és sokszor minősége tekintetében is ! a tanácsi építőipari vállalat nem bír lépést tartani az igényekkel. Véleményem szerint a tanácsi építőipari vállalatok gépesítésében már ebben az évben is előbbre kell menni. Tisztelt Országgyűlés! Miután a felszólalás időtartama nem teszi lehetővé a tanácsi vállalatok minden irányú értékelését, kénytelen voltam elsősorban a nehézségekre felhívni a figyelmet. A tanácsi vállalatok beruházási, fejlesztési problémáiról szóló rész összefoglalásaként javasolom: vizsgálják felül az illetékes szervek az e célra előirányzott összeget és találjanak lehetőséget a tanácsi vállalatok beruházási összegeinek felemelésére, rnindenek előtt azok gépesítése céljából. Annak ellenére javaslom ezt, hogy maradéktalanul egyetértek a kormánynak az expozéban is ismertetett álláspontjával a beruházások koncentrálásáról. Igaz, tegnap Apró elvtárs rádiónyilatkozatában arról beszélt, hogy nincs lehetőség az egyes területek és ágazatok előirányzatainak az emelésére, mert csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Csupán az volna a szerény kérésünk, próbáljuk úgy igazítani a takarónkat, hogy jobban aláférjenek a tanácsi vállalatok is. A másik kérdés, amellyel a költségvetéssel kapcsolatban foglalkozni kívánok: a községfejlesztési tervek. A törvényjavaslatban meg sincs nevezve, az indokolásban is csak éppen meg van említve a községfejlesztési alap. Az expozéban elég jelentős helyet kapott. Ez érthető — mármint az, hogy a törvényjavaslatban nincs megemlítve —, hiszen a 67,7 milliárd forinthoz viszonyítva, a községfejlesztés 1,6 milliárd forintos alapja tényleg szerény tétel. Mégis helyesnek és szükségesnek tartom a költségvetés vitája során erről néhány gondolatot elmondani, mert véleményem szerint a községfejlesztés politikai jelentősége sokkal nagyobb annál az aránynál, amit a költségvetésben összegekben jelent. Amikor 1955-ben a Minisztertanács határozata alapján kezdetét vette a községfejlesztési tervek elkészítése, szinte általános volt annak meg nem értése, a vele szemben tanúsított ellenállás. Korántsem volt véletlen, hogy a tanácsok túlnyomó többsége a községfejlesztési hozzájárulás alapjául szolgáló adóknak mindössze 3—5 százalékát szavazta meg községfejlesztési hozzájárulásként, holott a vonatkozó jogszabályok 10 százalékát is lehetővé tették volna. Sőt számos helyen a községi tanácsok egyszerűen nem is szavazták meg a községfejlesztési hozzájárulást. Nehezítette a helyzetet, hogy a tanácsok sem értették a községfejlesztési hozzájárulás célját. Nem értették, hogy ez a községeik fejlesztését, kulturáltságát segíti elő a villanyhálózat bővítésével, járdák építésével, kutak fúrásával és így tovább. Nem értették a községfejlesztés politikai jelentőségét sem, ezért a lakosságot nem vonták be a tervek készítésébe, sőt gyakori jelenség volt, hogy a terveket a tanácsok tagjai nélkül, a tanácsülés jóváhagyása nélkül készítették el. Külön nehézséget okozott az is, hogy az alap összegei igen kicsik voltak, így számottevő létesítmények nem készülhettek belőle. Az évek folyamán a helyzet gyökeresen megváltozott. Nálunk, Szolnok megyében például 1957-ben e téren szinte ugrásszerű fejlődés történt, ós minden túlzás nélkül állíthatjuk azt, hogy ugrásszerű »»fejlődés. Hónapokig tartó, következetes munkával sikerült megértetni a lakosság többségével az összefüggést a községfejlesztési hozzájárulás összegei és az állami költségvetésből ugyancsak a községek fejlesztését szolgáló összegek között. Ennek eredményeként ma már túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a tanácsi szervek és a lakosság többsége is érti a községfejlesztés célját, azt, hogy alapot teremt olyan létesítmények megvalósítására, amelyekre a népgazdasági tervekben nem tudunk összegeket előirányozni, de a lakosság kéri és jogosan igényli azok megvalósítását. Eredményeként 1958-ban már megyei szinten az alapul szolgáló adók 15,3 százalékát, 1959-ben 17,9 százalékát, állapították meg községi ej lesztési hozzájárulásként, összegszerűen 1955-ben a községfejlesztési alap 15 millió forinttal rendelkezett, 1960-ban pedig ez az alap már több mint 86 millió forintot jelent. Külön kell megemlíteni, hogy milyen jó hatást váltott ki az Elnöki Tanács ezévi 35. számú törvényerejű rendelete az állami hozzájárulás mórtékéről. Ma már megállapíthatjuk, hogy a községfejlesztés megyénk lakosai között polgárjogot nyert, a tanácsok és a lakosság közös ügyévé vált, melynek megvalósítása a tanácsok egyik állandó feladatát jelenti, szorosan együtt-