Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-9

523 Az Országgyűlés 9. Ülése 19 rétesek, annyit ma már tudunk, hogy 1959. évben 24 000 mázsa vágóállattal termeltünk többet, mint az előzőben. A megye közel 63 000 tehenénél megközelítőleg 80 százalékos vemhesedést értünk el. Ebben nagy része van annak, hogy a mesterséges termékenyítés hatósugara ma már 50 000 tehenet érint. Ez azt jelenti, hogy nálunk egy évben 50 000 borjú születik. A borjak felnevelése egyes helyeken férőhely és takarmánygondokat okoz. Nehéz helyzetben vagyunk, amikor 120 borjút hoznak fel a vásárra, és ennek egyötöd -ére van felvásárlási keret. Ki adja át és ki vigye vissza ezeket a borjúkait? S itt a tenyésztés és a felvásárlás érdekei bizonyos vonatkozásiban ütköznek. Ma évente 5—10 ezer borjú elhelyezése okoz gondot. Ebben a tengerben egy csepp csupán, hogy az állami gazdaság az elmúlt év végén 350 bikaborjút vásárolt, továbbnevelés céljára. Persze azt is meg kell jegyeznem, hogy ez a túltermelés múló jelenség, mert a termelőszövetkezeti gazdálkodás megindulásával minden termelőszövetkezetnek magának kell megteremtenie a hizlalási alapanyagot, és akkor a borjak fontos szerepet játszanak. A csákánydoroszlói tsz-ben az elmúlt évben az alkotmány ünnepére nem borjút vágtak, mint annak előtte, hanem csirkét osztottak, mert a borjú kell a hizlalásd terv teljesítésére. Állami gazdaságaink kivétel nélkül itatással nevelik a borjakat és mindössze 250—300 liléi

1 teljestej, ezenkívül még 500—600 liter fölözött tej szükséges egy-egy borjú felneveléséhez. A 350 felvásárolt bikaborjú felneveléséhez borjúnként 300—400 liter fölözött tej kellett, a tejtöbblet 140 000 litert tett ki. Ezzel szemben azonban ennek az évnek a végén 1750 mázsa hússal többet tudunk termelni abból az alapanyagból, ; timely alapanyagot megmentettünk a levágástól. Ezek a borjak decemberben már levágásra kerültek volna. A fölözött tej okos felhasználásával szarvasmarha vonalon elő tudtuk segíteni a hizlalási alapanyag előállítását. Mindez azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy a gazdaságok 3285 liter tehenenkénti átlagos tejtermelést értek el. Napjainkban állandó nehézségiként mutatkozik, hogy nem tudunk kellő mennyiségű sertésthúst előállítani. Ennek egyik oka, hogy a sertés abrakigényes állat, és az abrak, a szemestakarmány mindig szűk keresztmetszet volt. A másik ok az. hogy a rendelkezésre álló szemesttakarmányt nehezebb súlyú, hízósertések előállítására használjuk fel. Nem arányos a 100 kilogrammon felüli súlytöbblet a feletetett takarmánnyal. Éppen ezért nem volna különösebb baj, ha a sertéseket száz kilogramm körüli súlyra hizlalnánk csak fel, ha arányosan több sertést tudnánk beállítani. Bár a 204 000 összsertéslétszám elég magas, ezt azonos, vagy alig emelt kocalétszám mellett is lényegesen tudnánk emelni, ha ki tudnánk használni a fehér hússertés növekedési energiáját, és a forgási sebességet átlagosan 6—7 hónapra tudnánk lerövidíteni. Ehhez azonban fehérje, még közelebbről, fölözött tej szükséges. Egy 90—100 kilogrammos hússertés fehérjeszükségletét 240—250 liter fö. évi január 29-én, pénteken 524 lözött tejben lehet meghatározni. Emellett azonban fel lehet etetni selejtburgonyát, répát és egyéb melléktakarmányokat, ezáltal a szemestakarmány mennyiségét le lehetne csökkenteni. Ha termelőszövetkezeteinkben és néhány háztáji állományban rövidesen el tudjuk érni azt a szintet, amit uc^vanazzal az alapanyaggal elértünk állami gazdaságainkban, akkor a 62 000 tehén után 250—300 ezer sertés felnevelésére szükséges fehérjetakarmányt tudnánk biztosítani, ha «ezt a takarmánymennyiséget mi a többtermelés alapján a sertéstenyésztés, sertéshizlalás céljára meg is kapnánk. Ezen kívül meg kell még jegyeznem azt is, hogy a baromfitenyésztés, amit az utóbbi években annyira szorgalmaztunk, nagyüzemi vonatkozásban, szintén csak akkor oldható meg, hogyha a baromfi takarmányozására^ fehérjetakarmányt tudunk biztosítani. Ezt bizonyítja az, hegy a rendelkezésre bocsátott baromfitáp megoldotta a nagyüzemi baromfitenyésztés problémáit. Mindezt összeverve, azt láthatjuk, hogy mind a három, hústermelés szempontjából leglényegesebb állattenyésztési águnk problémáját meg tudjuk oldani, hogyha tehénállományunk tejtermelését fokozva, visszakapjuk azt a-fölözött tejmennyiséget, amelyet elő tudunk állítani az állattenyésztés céljaira. Itt bizonyos ellentét mutatkozik az élelmiszeripar és a mezőgazdaság között. Ez az, amiért ezt a kérdést itt felvetettem. Tudniillik az élelmiszeripar arra törekszik, hogy a begyűjtött, felvásárolt tejet ad maximum kihasználja. Vagyis a tejipari üzemek akkor vannak megelégedve, ha ők a feldolgozás végén savót tudnak csak a mezőgazdaságnak visszaadni. Ez az ipar szempontjából feltétlenül helyes, azonban a mezőgazdaság szempontjából káros. A mi számunkra kétes értékű eredmény az, hogy a Répcelaki Sajtgyár 60 százalékát termeli az ország sajtexportjának, ugyanakkor azonban a mi községeink, amelyek ezt a tejmennyiséget beadják, értékesítik, nem kapnak vissza semmit, mert hiszen a savót szállítani már nem lehet. A mi parasztságunk, a mi állattenyésztőink nem szeretnek zsákban értékesíteni, szívesebben értékesítenek bőrben. A bőrben való értékesítéshez az alapvető kritérium az, hogy a takarmányokat biztosítani tudjuk. Ez a biztosítás lehetséges. Azonban ehhez az ipar bizonyos vonatkozásban vegye számításba a mezőgazdaság érdekeit is. Megjeovzem. hogy például baromfiállományunk felfutásánál mi óriási erőfeszítéseiket téve, az idén 200—300 ezer naposcsibének az elhelyezését biztosítottuk a termelőszövetkezetekben. Ez az elhelyezési előkészítés úgy történt, hogy behívtunk 80—100 embert, hogy kitanítsuk őket a nagyüzemi baromfitenyésztés módszereire. Mikor mindéit már elintéztük és a termelőszövetkezetek lejegyezték a 300 000 csirkét, jött egy rendelet, hogy a baromfi tápot cserekukorica ellenében bocsátja rendelkezésre a takarmánygyár. Ezt a cserekukoricát azonban éppen a szűk keresztmetszet miatt mi nem tudjuk biztosítani, s az ilyen előírásoknak az lesz a következménye, hogy a tsz-ek inkább visszalép•