Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.
Ülésnapok - 1958-7
369 Az országgyűlés 7. ülése 1959. évi július 30-án, csütörtökön 370 állam alkotta meg, hanem a gyűlölt idegen, gyarmatosító hatalom erőszakolta rá országunkra mégpedig elsősorban saját tőkései, az osztrák nagyburzsoázia érdekében. Az osztrák bíróságok működése 1860-ban megszűnt ugyan, s 1861-ben összehívták az Országbírói Értekezletet, amelynek feladata volt javaslatot tenni arra nézve, hogy a régi magyar törvényeket miféle változtatásokkal lehet alkalmazni, de ezen az értekezleten a magyar birtokososztályok, különösen pedig a magyar nagybirtokososztály volt túlsúlyban. Az Országbírói Ertekezletén megalkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar magánjogot oly módon állították vissza, hogy a nemzeti eszmékre hivatkozva számos vonatkozásban restaurálták a feudális intézményeket. Ugyanakkor viszont — a kapitalista fejlődésből adódóan — az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok hézagossága folytán a bíróságok kénytelennek voltak az osztrák Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit igen jelentős mértékben ítélkezésük során alapul venni, felhasználni. Bár az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok létrehozása után nyomban felvetődött a végleges magyar törvénykönyv megalkotásának gondolata, ezt a jogtudomány egyes képviselői a Werbőczy-Hármaskönyv hagyományaira hivatkozva, másrészt a már említett „magyar alkotó szellem"-elmélet hirdetésével erősen akadályozták. Céljuk világos volt: az Országbírói Ertekezletén megvalósult feudális restaurációt védték a polgári fejlődéssel szemben. Ez az irányzat, bár meglehetősen gátolta a magánjogi kodifikáció előkészítését, teljesen meghiúsítani azt mégsem tudta, az 1895-től 1900-ig működő szövegező bizottság elkészítette a Polgári Törvénykönyv tervezetének első szövegét. Ez azonban nem volt rendszeres munka, hanem tulajdonképpen csak résztervezetek összeillesztése, egybefoglalása. A szakkörök bírálatát ezért nem is állotta ki. Az 1913-ra elkészült, átdolgozott második tervezetet a bírói gyakorlat és általában a joggyakorlat már meglehetősen kedvezően fogadta és így azt az akkori igazságügyminiszter, mint javaslatot a törvényhozás elé terjesztette, sőf a bizottsági szöveget 1915-ben a képviselőházba benyújtották, tárgyalásra azonban a háborús események folytán az sem került. A dicsőséges Tanácsköztársaság a magánjog területén is számos fontos jogszabályt alkotott ugyan, de fennállásának rövid időtartama megakadályozta abban, hogy átfogó kódexet alkothasson. A Horthy-rendszer idején tehát Magyarország magánjogi törvénykönyvvel még mindig nem rendelkezett. A Horthy-korszakban meglehetősen korán — 1922-ben — elindult már a magánjogi törvénykönyv előkészítésének munkálata'és ennek eredményeként 1928-ban az országgyűlés elé is került a sokat emlegetett Magánjogi Törvénykönyv-javaslat, amely azonban osztozott elődjei sorsában. Az 1928-as javaslat bukása elsősorban a magyar társadalom feudál-kapitalista szerkezetével magyarázható. A hazai feudális erők a tőkés elemekkel szilárd szövetségre léptek, minden olyan esetben, ha a munkásosztályba szegényparasztok a kizsákmányoltak törekvéseinek az elnyomásáról, visszafojtásáról volt szó, együttesen állíak ellent mindenfajta demokratizálódási kísérletnek, a munkásosztály jogai megteremtését célzó akciónak. Ugyanakkor azonban más tekintetben • a feudális és a tőkés elemek érdekei nemegyszer ütköztek is egymással. A magánjogi törvénykönyv-javaslat úgy próbálta e különböző érdekeket egyeztetni, hogy egyes részeiben erősen kedvezett a tőkés elemeknek — elsősorban a forgalom jogában, az úgynevezett kötelmi jogban — más oldalról azonban, ahol ez csak lehetséges volt, igyekezett fenntartani a feudális kiváltságokat is, főleg az úgynevezett személyi jogban, tehát az ember jogállását rendező részben, továbbá az öröklési jogban. Mindez odavezetett, hogy a törvényjavaslattal nem voltak teljesen elégedettek sem a tőkés osztálynak, sem a nagybirtokosoknak a képviselői. A burzsoázia hangadói a külföldi kapitalista országok magánjogaira hivatkozva támadták azokat a feudális megoldásokat, amelyek még az ő számukra is elavultak, túlhaladottak voltak. A feudális érdekek képviselői viszont a magyar nemzeti sajátosságokra, az „ősi magyar jogra", középkori hagyományokra vezették viszsza az ő számukra különleges helyzetet biztosító intézmények fenntartásának szükségességét, a formális jogfolytonosság gyakorlatát lovagolták meg céljaik érdekében, mint amely a magyar nemzet fennmaradásának egyik biztosítéka. A hangzatos érvek természetesen lényegében ugyanazt célozták: mindkét osztály a-jog eszközeivel is a hatalomból való nagyobb részesedést akarta a maga számára biztosítani. Mindehhez hozzájárult, hogy ebben az időben már a monopol-kapitalizmust-4ellemző társadalmi viszonyok és az ennek megfelelő gazdaságszervezeti formák is megvannak és ez — az^ egyébként alapvető tőkés érdek-összefonódás mellett — tovább növelte az uralkodó osztályok jogi érdekösszeütközéseit is. A feudálkapitalista osztályviszonyok ilyen körülmények között egyszerűen lehetetlenné tették az elkészült javaslat törvényre emelését, s egyben egész a felszabadulásig elodázták a kódex megalkotását. A törvénykönyv hiányát az uralkodó osztályok egyébként sem fogták fel tragikusan. A monopolkapitalista tendenciák erősödése idején egyenesen kedvező volt a törvénykönyv-hiány, . hiszen ez nagymértékben tesemtette meg az alkalmat, hogy a bíróságok még a burzsoá értelemben vett törvényességet is lazítsák, s lényegében az adott körülményekhez mindig alkalmazkodni tudó bíró feladatává tegyék a szükséges jogtétel kialakítását. Jellemző, hogy a magánjogi törvényjavaslatból a bírói gyakorlat elsősorban az imperialista jellegű jogelveket fogadta el, köztük különösen a bíró számára adott olyan messzemenő felhatalmazást, hogy ítéletével alakítólag avatkozzék bele a felek által létrehozott szerződéses jogviszonyba. Természetesen a magyar uralkodó osztályok a törvénykönyv hatálybalépése elmaradásának
