Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-6

341 Az országgyűlés 6. ülése 1959. évi július 29-én, szerdán. 342 ismerteti azt, hogy ez az iskolarendszer nem lehet időszerű, nem lehet hosszűéletű. Ha ehhez még hozzászámítjuk azt, hogy ezen az egészen gyakorlati következtetésen túl nálunk politikai okok — így a fizikai munka megbecsültetése, megszerettetése, az életre való előkészítés — is igazolják, hogy ezt az eddig jó munkát végzett iskolarendszert meg kell reformálnunk, akkor hiszem, képviselőtársaim egyet fognak érteni Kállai elvtárs megállapításával, hogy ezt a reformot nekünk végre kell hajtanunk. Tudatában vagyunk annak, hogy e reform végrehajtása nem lesz könnyű munka. Nem lesz könnyű, mert évszázados tradíciókkal kell szembeszállnunk, olyan tradíciókkal, amelyeket — ne haragudjanak a humán szakok jelenlevő képviselői — elsősorban ők fognak talán védeni. Hiszen ha megnézzük a leendő iskola programját, azt kell megállapítanunk, hogy a tudomány az utóbbi évtizedekben exponenciálisan fejlődött, az emberi agy befogadóképessége azonban még lineárisan sem. Ahhoz tehát, hogy ez az iskola életképes legyen, valamilyen szaknak áldozatot kell hoznia, éé ne vegyék rossznéven, én műszaki vagyok: azt hiszem, itt a humán tárgyaknak kell ezt az áldozatot meghozniuk. Azt mondhatná valaki, hogy akkor ez az új iskola nem fogja biztosítani azt az általános műveltséget, amit a régi középiskola biztosított. Lehet, hogy ez kezdetben így lesz, de nagyon jól tudjuk, hogy a szocializmus és főleg a kommunizmus építése során a munkaidő egyre inkább csökkenni fog, s én bízom abban — hiszen Bondor elvtárs hivatkozott erre —, hogy munkásságunk szabadidejét nem a piff-puff regények, hanem az irodalom, a művészet pártolására fordítja, s akkor ez a szabadidő bőségesen be fogja hozni nekik azt az esetleges hátrányt, amit egy ilyen iskolareform első pillantásra talán jelentene számukra. Az első lépéseket ezen az úton megtettük. Már 1958-ban elég jelentős számú általános és középiskolában vezettük be a politechnikai oktatást, ami talán az első lépés a fizikai munka megszerettetése és a gyakorlati képzés megvalósítása felé. Az 1959. évi költségvetésben ugvancsak jelentős összeget fordít művelődési kormányzatunk erre a célra, meg kell azonban mondanom, hogy az állami támogatás ehhez önmagában nem elegendő. Az az érzésem, hogy az ipari minisztériumok vállalatai intézményesebben foglalkozhatnának ezzel a kérdéssel és társadalmi mozgalmat lehetne ebből csinálni. Vonatkozik ez a társadalmi mozgalom szerintem a tanteremépítésre is. Az 1958-as költségvetési évben megvizsgálva az állami erőkből és társadalmi erőkből felépített tantermek számát, összemérhető ez a szám. Ügy érzem, hogy ha a társadalmat mozgósítani tudjuk, ha Pártunk és kormányunk ehhez anyagi támogatást, építőanyagot és terveket bocsát rendelkezésre, sokkal előbb tudjuk majd felszámolni, vagy legalábbis enyhíteni azt a tanteremhiányt, amelv jelen pillanatban országunkban fennáll. Ha megvizsgáliuk az 1958-as zárszámadást, igen nagv örömmel tölt el bennünket az, hogy a Művelődésügyi Minisztériumhoz tartozó intézményeknél a tervszerűség 98—99 százalékos volt. Bizonyítja ez mindenekelőtt azt, hogy ezeknél az intézményeknél a pénzügyi fegyelem megszilárdult. A tervszerűség alaposabb. Nagyon jól emlékszünk arra a néhány évvel ezelőtti évvégi rohammunkára, amikor a költségvetési maradványt gyakran ész nélkül próbálták elkölteni, hogy valahogy teljesítsék a tervet. Hozzájárul ehhez az is, hogy kereskedelmi szerveink ma már megbízhatóbban tudnak tájékoztatni a lehetséges beszerzésekről, és úgy hiszem, ennek a két komponensnek az összefonódása eredményezi, hogy elégedettek lehetünk a terv ilyen irányú teljesítésével. Igen komoly problémát jelent azonban, ami az indokolásban olvasható, hogy tudniillik a terv nem hiánytalan teljesítése részben annak tudható be, hogy nincsenek betöltve pedagógusállások. Ahhoz, hogy mi ezt az eredményt elértük az iskolai oktatásban, igen nagy mértékben kellett pedagógusainkra támaszkodnunk. A művelődési kormányzat és pártunk minden lehetséges segítséget megad fiataljainknak arra, hogy egyetemi tanulmányokat végezhessenek, szociális segéllyel, ösztöndíjjal támogatja a rászorulókat. Valljuk be őszintén, nem vagyunk olcsó üzem. A Tudományegyetem költségvetését nem ismerem, nálunk a Műegyetemen azonban 38 ezer forintba kerül évente egy hallgató. Elég drága üzem vagyunk! Mi az oka annak, hogy a pedagógus állásokat nem tudjuk betölteni? Ebben az évben is talán még fokozottabban jelentkezett, a sajtóban is igen sok hang volt arról, hogy nem óhaitanak vidéken elhelyezkedni a fiatalok, még azok a fiatalok sem, akik vidékről, faluról jöttek fel tanulni a fővárosba. Kedves elvtársak! Az én véleményem az, hogy államunk éppen elég költséget fektet be ezeknek a fiataloknak a nevelésébe ahhoz, hogy megkívánhassa, hálából ezért segítsenek bennünket a falusi munkában. Sajnos, ma még az a helyzet, hogy az általános iskolák felső tagozataiban — különösen falun — igen sok helyen nem osztott oktatás folyik, hanem egy vagy legfeljebb két pedagógus tanítja a négy felső osztály valamennyi tárgyát. Ez természetesen nem helyes, de csak úgy tudunk segíteni, ha fiatal, végző pedagógusaink pedagógus pályára és vidékre is hajlandók elmenni. Tudjuk azt, hogy a vidék ma még nem veheti fel a versenyt a fővárossal minden szempontból, de — engedjék meg — a vidéknek is vannak előnyei. 6-os villamos és 12-es autóbusz nem jár Veszprémben, és azt hiszem, ez is olyan előny, amit azért ebből a szempontból meg kellene gondolni. (Derültség.) ' A zárszámadást tanulmányozva tehát azt állapíthatjuk meg, hogv a művelődésügyi kormányzat helyes célra és helyesen használta fel a rendelkezésre bocsátott pénzösszeget és ha összehasonlítjuk az 1959. évivel, bizonyos mérsékelt emelkedést is látunk, ami feltétlenül helyes. Véleményem szerint azonban nem lenne jó, ha csak az eredményeket emelnénk ki, bármennyire túlnyomóak is ezek, ha néhány hiba képes akadályozni fejlődésünket.