Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-50

2639 Az Országgyűlés 50. ülése 1958. évi június 20-án, pénteken 2640 ismert dolog, hogy a könnyűipar nyersanyagának, különösen a gyapot, gyapjú, papír, bőr nyersanyagnak túlnyomó része külföldi eredetű, amelyet csak akkor vehetünk meg, ha megfelelő export árukat tudunk a külkereskedelmi szervek rendelkezésére bocsátani. Hogy milyen szerepe van a lakosság ellátásában exporttevékenységünknek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a könnyűipar viszonylag jelentős export-tevékenysége mellett is, a feldolgozott nyersanyagainknak 1958-ban rr\ég csak mintegy 50 százalékát és 1960-ra is csak*vközel 60 százalékát tudja saját exportja ellenértékéből fedezni. Ez a tény részben aláhúzza a könnyűipar export-fontosságát, másrészt bizonyítja azt is, hogy más népgazdasági ágak exporttevékenysége nélkül a lakosság ruha, cipő, papír, bútorellátása sem biztosítható megfelelően és, hogy éppen a lakosság ellátása érdekében van szükség más ágazatok exportjának fokozására is. A hároméves terv időszakában azért is különös jelentőségű számunkra az exportfeladatok teljesítése, mert közismert, hogy a kapitalista világban jelentkező válságtünetek fokozódó követelményeket írnak elő számunkra is. A közelmúltban néhány munkatársammal együtt kiküldetésben voltam két nyugati országban. Ez alkalommal módunk volt arra is, hogy személyesen győződjünk meg arról, milyen hatalmas árukészletek halmozódtak fel többek között a könnyűiparban a válságjelenségekkel küzdő kapitalista országokban. Sok millió méter textil, ruha nem azért gyűlik úgy, mintha a lakosság nem fogyasztaná el szívesen ezeket a javakat, hanem azért, mert a dolgozók az egyre növekvő munkanélküliség és militarizálás költségei miatt nem tudnak eleget vásárolni ezekből a cikkekből. Ennek következtében például Belgiumban, ahol a textilipar a második legnagyobb iparág, szinte mindennapos jelenség egyegy nagy textilgyár leállítása, vagy a rövidített munkahét bevezetése. Munkatársaim például voltak olyan lenfonodában, amely egy-két évvel ezelőtt még több mint háromezer munkást foglalkoztatott és ma az egész gyár halott, fű növi be az utakat, berozsdásodtak a gépek, hidegek a kazánok és néhány karbantartón kívül egyetlen munkást sem lehet látni a gyárban. Más gyárban is, ahol folyik a munka, számos helyen egy műszakra térnek vissza és hetenként négy-öt napig dolgoznak. Persze ez nem valami szociális intézkedés következménye. Ellenkezőleg, a munkások csak négy-öt napon át keresnek, így kénytelenek a textilmunka mellett takarítást és más mellékmunkát vállalni — ha egyáltalán akad ilyen —, hogy ne csökkenjék azonnal, még gyorsabb ütemben a meglévő életszínvonaluk. A mi terveink is tartalmaznak egyes helyeken munkaidő-csökkentést, de nem foglalkoztatási okokból, vagy bérmegtakarítás érdekében, hanem azért, hogy azokon a helyeken, ahol a dolgozó egészségére ártalmas vegyi anyagokkal dolgoznak, több szabadidőhöz, több pihenési lehetőséghez jussanak. Ilyen helyeken a csökkentett munkaidőre is ugyanannyi bért fizetnek a gyárak, mint a korábbi hosszabb időért, mint ahogyan a textiliparban változatlanul megkapják a dolgozók a szombat éjszakai kiesett műszak bérét. Kapitalista körülmények között mindez elképzelhetetlen. Emellett nemcsak a bércsökkenés terhe nyomja a munkásokat, hanem a bizonytalanság is. ami rájuk nehezedik. Ahol jártunk, kapitalista üzemben, a legtöbb helyen még a vezetőknek sincs elképzelésük arra, hogy mit fognak a leállított gyárak helyén létesíteni. Számos gyárnál egyáltalán nincs lehetőség az ipari termelés átállítására. így például az egyik, Goldberger nagyságú, gandti fonodát földig lebontják és a telket a bontási anyagokkal együtt az apácáknak adják el kórházépítés céljára, mert mint mondják ez az egyetlen ami még jövedelmező. Hogy hová lettek a munkások? Nem tudni. Van aki talált munkát, van aki nem. De mit érdekli ez a gyártulajdonosokat. A gyárban megmaradt kereskedelmi igazgató, aki a likvidálással van megbízva, elmondotta, hogy hiába, ha nincs export, nem lehet a termelést fenntartani, ők nem tudják a munkásokat foglalkoztatni. A kapitalizmusnak ezeket a jelenségeit elméletben és a múltban saját bőrünkön gyakorlatban is állandóan tapasztaltuk. Mégsem ártott ezt újból látni, a mostanában egyesek előtt még mindig oly tökéletesnek tartott nyugati világban, hogy még inkább értékelni tudjuk, mit jelent az, hogy amíg a kapitalista országokban a könnyűipar ilyen tervszerűtlenül fejlődik, illetve éppen visszafejlődik, addig nálunk a terv biztos bázisát jelenti nemcsak a termelési színvonal tartásának, hanem a továbbfejlődésnek is. Nálunk a könnyűipari fejlődésnek továbbra is biztos alapját jelenti a baráti országokba irányuló, egyre növekvő exportunk, valamint az a tény, hogy a hosszúlejáratú kereskedelmi egyezmények szerint az egyes nagy fontosságú import-nyersanyagokkal _való ellátásunk nagyrészben máris biztosítva van. Óriási jelentőségű az a tény, hogy amíg Amerikában és a nyugati országokban napról napra ezrekkel és tízezrekkel nő a munkanélküliek száma, addig mi nemcsak biztosítani tudjuk az állami nagyiparban levő 160 ezer munkás rendszeres foglalkoztatását és termelési biztonságát, hanem a hároméves terv keretében, még további 7000 dolgozónak nyílik munkalehetőség egyedül a könnyűipar állami szektorában és növekszik a dolgozók termelési biztonsága a meglevő munkahelyeken is. Ez a szocialista társadalmi rendben ugyan természetes és törvényszerű jelenség, de mégis jól esik tudni, hogy ezt csak a mi rendszerünk tudja biztosítani. Ugyanakkor a tőkés országokban már-már szinté elkerülhetetlen és természetes jelenségnek tekintik, hogy évenként egykét hónapon keresztül egyáltalán nincs munka, hogy az év egyik részében hajógyári munkásként, aztán pedig éjjeli őrként, vagy éppen kifutóként dolgoznak néhány hónapot, hogy aztán megint újabb helyre lökje a munkásokat a kapitalizmus könyörtelen gépezete. v Ilyen körülmények között bizonytalan a munkás egész élete, bizonytalan a holnapja. A munkások nem tudnak nagyobb, hosszúlejáratú 181