Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.
Ülésnapok - 1953-35
1787 Az országgyűlés 35. ülése 1957 nehézségek, egyenetlenségek nélkül —, de ha a júliusi vonalat vihettük volna, akkor egy esztendőn belül nagy kár, nagy áldozatok nélkül kiküszöbölhettük volna a hibákat. (Általános helyeslés, taps.) Ez fontos kérdés. A vezetés egyik felét ez a törekvés és eltökéltség vezette. Meg kell őszintén mondanom, hogy a vezetésnek ez a része azokban a nehéz napokban súlyos zavarban volt. Legalábbis én a magam nevében megmondhatom, hogy az események sodrában nem volt egyszerű dolog megérteni, hogy mi történt. És a következő lépés, hogy mit kell tenni, még nehezebb volt. Tehát nehéz volt megismerni, hogy mi történik és nehéz volt meglátni, hogy mit kell tenni. Ezért bizonytalanság volt a vezetés jobbik és tisztességes részéről. Ugyanakkor bent volt a vezetésben a másik rész is, s itt a Nagy Imre-csoportról kell beszélnem, amelyet mi akkor nem ismertünk Jteljes mértékben. Ezt is meg kell mondani, mert nem tagadhatom le, megszavaztam, hogy Nagy Imre • legyen a miniszterelnök. Ezt soha nem is fogom letagadni, mert ezt abban a meggyőződésben, abban a hitben tettem, hogy minden hibája ellenére Nagy Imre mégis becsületes ember, mégis a munkásosztály oldalán áll. Később aztán kiderült, hogy nem így van! Mi is volt ezzel a vezetéssel? A vezetésnek ez a része nem volt olyan helyzetben, mint a másik fele, amely nem tudta pontosan mi történik. Nagy Imréék tudták, mert részben ők csinálták. (Úgy van.) Tehát nem volt nehéz tudniok, hogy mi történik. Következésképpen azt is tudták, hogy mit akarnak (Ügy van.), és meg volt rá a módjuk, hogy mindenféle nyomással kényszerítsék a vezetés másik felét, hogy a bizonytalan helyzetben egy darabig velük együtt menjen. Így értük meg azt a helyzetet, amely a vezetés szégyene és nem a nép szégyene, hogy tudniillik az ezernyi ezer embernek, akik az ország minden pontján utasítást, útmutatást, irányítást vártak az ország központjából, akik fegyvert követeltek, akik jobban látták, hogy mit kell tenni, mint mi, akik a vezetésben voltunk, nem tudtunk becsületesen irányítást adni, amit ilyen helyzetben egy vezetésnek meg kell tenni. És így értük meg azután a fejleményeknek olyan menetét, amikor beláttuk, hogy többé ezen az úton menni nem lehet. És abban is biztos voltam — pedig akkor nem így festett a helyzet —, hogy a magyar nép óriási tömegei meg fogják érteni, hogy szakítanunk kellett és az egyenes harc útjára kellett lépni. (Közbeszólások: így van! Nagy taps.) Én azt hiszem, a vezetés tekintélye nem abból áll, hogy ezeket elhallgatja, hanem abból, hogy ezeket becsületesen megmondja. Nem tudtam beszámolómban hosszasan foglalkozni az októberi események olyan oldalával, amely a békét, az emberiség békéjét fenyegette. A felszólalók közül többen utaltak rá. Ez a veszély óriási volt, kétféle változatban is. Az egyik változat a következő. Az ellenforradalom, amelynek arculata ebben a vitában is kellőképpen kidomborodott — mindenki tudja —, imperialista, soviniszta, revánsvágytól átfűtött ellenforradalom volt. Mindenki ismeri Magyarország sajátos történelmi helyzetét. Magyarországnak öt állam ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ évi május 11-én, szombaton. 1788 a szomszédja. Nincs az öt között egyetlenegy sem, amelyhez ne tartozna olyan terület, amely a történelem során valamikor, rövidebb, vagy hosszabb ideig, régesrégen, vagy nem nagyon régen Magyarországhoz tartozott. Ez történelmi adottság volt. Mi helyes úton járunk, amikor a nacionalista revansizmust elutasítjuk és ebben a kérdésben visszatérünk a kossuthi eszméhez, hogy minden törekvésünkkel — mégpedig a szocialista gondolat jegyében — a békés, testvéri egymás mellett élés és a közös, harc formáját valósítjuk meg a Duna-medence népeivel. Helyesen járunk el, mert ez a magyar nép érdeke. De ezek az urak nem sokat törődtek a magyar nép érdekeivel* és én kijelentem, ha a hatalmat kezükbe kapták volna — nem kell sokat mondani, talán annyit, hogy elemeiben megszilárdítsák a hatalmukat, mondjuk két-három hét leforgása alatt —, az ország három határán lángban állt volna Európa. (Ügy van!) Ezt a vak és az ostoba is tudja. Van egy másik variáns is. Vairmak elvtársaink, isimerem a nézetüket, akiknek nagyon komoly lelki probléma Szigeti Attila személyiségének megítélése. Ök ismerik, nem tudom milyen évekből, amikor pozitív irányban dolgozott. Hát ha Szigeti Attila személyesen nem is adott ki olyan utasítást, hogy azt a 34 demokratát lőjék agyon a győri Főtéren, vagy égessék el, de volt egy nagyon súlyos dolog, a dunántúli eilenkormány. Ez nem valami bábszínházi előadás mozzanatának készült, hainem véres történelmi valóságnak. A dunántúli ellenkormány alapgondolata <az volt, hogy második Koreát csináljanak Magyarországból. (Ügy van, úgy van.) Nem úgy, hogy Észak- és Dél-Magyarország, hanem úgy, hogy Nyugat- és Kelet-Magyarország, s itt akart az imperializmus egy új háborús tűzfészket teremteni Európa szívében. Pedig Európa szívében helyi háborút a történelem során soha senki sem tudott csinálni. Abból mindig világháború lett — úgyhogy nagyon jogos Péter János képviselőtársunk figyelmeztetése arra, hogy az eseményeknek ezt a vonását szintén alá kell húzni. | Felmerült itt a Hazafias Népfront kérdése. Nem tudok programot adni, vagy szervezeti formát ma megjelölni a Hazafias Népfront számára. De utalni tudok egy történelmi előzményre. A Hazafias Népfront csírája valamikor a második világháború időszakában született meg, a Történelmi Emlékbizottság, Magyar Front és hasonló elnevezésű szervezetek formájában. Ez később Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lett és ezeknek történelmileg egyenes folytatása a Hazafias Népfront. Amikor ez született, eleven tartalma volt, nem kellett keresni a tartalmat, mert a nemzeti összefogás gondolatának a jegyében született, akkor is a kommunisták kezdeményezésére. Ezt nem pártgőgből, hanem a történelmi igazság kedvéért mondom. Sokan vannak — Darvas és mások —, akik ebben részt vettek. Azt hiszem, miközben mi itt arról sóhajtozunk, hogy a tömegek várják, legyen valami a Hazafias Népfrontból, addig a tömegek kicsit már megelőztek beninünket. Mert valójában, 132